A Premier League (és tulajdonképpen egész Európa) valaha bokáig gázolt a klasszis csatárokban, annyi volt belőlük, hogy söpörni kellett őket, hogy elférjenek tőlük az utcán, mint nálunk 46 nyarán a pengőt a háború után.

Ebből kifolyólag a 90-es évek PRM-góllövőlistáit böngészgetve mai fejjel szinte elképzelhetetlen statisztikákra lehet bukkanni, hagy osszak meg ezekből párat gyorsan.
A 90/91-es szezonban négy játékos lőtt 20, vagy annál több gólt (ez ekkor még kicsit könnyebb volt a 22 résztvevős angol első osztály miatt), aztán a 93/94 és 94/95-ös szezonokban 6-6 alkalommal is előfordult ez a fícsör. Nem csoda, hiszen olyan alakok szaladgáltak a gyepen, mint egy prime Lineker, egy Alan Smith (az arsenalos), Ian Wright, Alan Shearer, Teddy Sheringham, Les Ferdinand, Andy Cole, kicsit később Robbie Fowler, Michael Owen, Anelka, Chris Armstrong, Dion Dublin, Chris Sutton, Dwight Yorke, Solskjaer, Alan Smith, van Nistelrooy, Viduka, Louis Saha, egyszerűen a végtelenségig lehetne folytatni a felsorolást. A Premier League-ben annyi volt a klasszis csatár, néha még a kieső csapatok soraiban is, hogy nem fértek volna fel egy double decker buszra sem és remélem feltűnt, hogy a fentebb felsorolt nevek közt elég nagy volt az angolok aránya.
Az angol válogatott mindenkori szövetségi kapitányának is elsősorban az okozta a fejfájásokat minden nemzetközi torna előtt, hogy melyik 3-4 csatárt hagyja otthon, és melyik másik 3-4-et vigye magával (már amikor kvalifikálták magukat ugye, mivel ez nem mindig sikerült).
Minden torna előtt elkerülhetetlen volt, hogy ne haragítsa magára a közvéleményt az éppen aktuális angol szövetségi kapitány valakinek a kihagyásával. Így volt ez az 1990-es olaszországi vébé előtt, mikor Sir Bobby Robson kénytelen-kelletlen kihagyta az angol aranycipős Alan Smith-t, két évvel később pedig Graham Taylor a szintén aranycipős Ian Wrightot (és a fél országot) haragította magára, mikor nem vitte el az EB-re. 1996-ban pedig megint csak tévén nézhette a tornát Ian Wright és Chris Sutton is, mivel a 22 fős alakulatba képtelen volt betenni őket Terry Venables, miután így is feszítővassal kellett bepasszíroznia Sheringhamet, Shearert, Les Ferdinandot és Robbie Fowlert. Anglia ilyen támadósorokkal 1990-ben és 1996-ban is elődöntőt játszhatott, ami a 66-os vébégyőzelem óta nem fordult elő velük.

De máshol is hemzsegtek a klasszis csatárok, úgyhogy kicsit szétnézhetünk a Serie A portáján is.
Mit is mondhatnék az olasz élvonalról – ha Anglia első osztályából egy buszba sem fértek volna a gólzsák támadók a kilencvenes években, akkor Olaszországban egy tehervonat is megküzdött volna a szállításukkal. Az olasz Serie A egészen a kétezres évek közepéig a leggazdagabb ligája volt az európai labdarúgásnak, úgyhogy a tehetségek koncentrációjához ez is nagyban hozzájárult, az olaszok az anyagi csődtől sem félve halmozták a klasszisokat – elsősorban a csatárposzton. Csak a 90-es évek elejétől kezdve, a teljesség igénye nélkül koptatta a talján gyepet Vialli, Klinsmann, van Basten, Batistuta, Pepe Signori, Daniel Fonseca, Gianfranco Zola, Enrico Chiesa, Montella, Inzaghi, Vieri, Ronaldo, Bierhoff, del Piero, Hernán Crespo, Delvecchio, Marcelo Salas, Shevcsenko, Ivan Zamorano, Ibrahimovics, vagy David Trezeguet.

Feltűnt egyébként, hogy ezt a fenenagy felsorolást bármelyik ligát vizsgálva legfeljebb a kétezres évek közepéig tudom folytatni, utána mintha ollóval vágták volna el a tehetségek özönlését. Kaptok még egy utolsó felsorolást, nem fogok minden ligát egyesével végignyálazni, de olyan arcok kerültek ekkoriban csatárposztról a transzferpiacra Európa kevésbé szem előtt lévő régióiból is, mint Morientes, Berbatov, Darko Kovacsevics, Predrag Mijatovics, Nuno Gomes, Henrik Larsson, Pauleta, Joao Pinto, Djorkaeff, Sonny Anderson, Didier Drogba, Silvain Wiltord, Davor Suker, Patrick Kluivert, Roy Makaay, Samuel Eto’o, vagy Mateja Kezsman. Akinek még jut eszébe név, az bátran kommentelje lentebb.

Hogy ezután mi történt, az a bejegyzés későbbi részeiben fog kibomlani, de tény, hogy szinte egyik pillanatról másikra zárták el a labdarúgásban a gólvágó center utánpótlás-csapot valamikor a kétezres évek közepén.
Az angol válogatott például a fentebb is felsorolt 90-es évek eleji dúskálás után a komplett 2010-es éveket mindössze Jamie Vardyval, Wayne Rooneyval és Harry Kane-nel kellett végigcsinálja, és valahogy nem látom érkezni a következő nagy csatárgenerációt sem. A Callum Wilson, Bukayo Saka, Jarrod Bowen és társaik alkotta sor nem feltétlen reménytelen, de egyikükre se adnám rá a 9-es mezt és adnám ki azt a feladatot, hogy a csatársor fókuszpontja legyen, sem most, sem később.
Az is máig előttem van például, ahogy azon röhögök, hogy a 2010-es vébére utazó angol keret névsorát olvasom, és Emile Heskey, valamint Peter Crouch neve köszön vissza róla. Kétségkívül éles kontraszt ez a 90-es évek elejéhez képest.

Olaszországban szintén ez volt a helyzet: a Gianluca Vialli, Enrico Chiesa, Christian Vieri, Pippo Inzaghi, Gianfranco Zola, del Piero, Delvecchio, Montella fémjelezte ezredfordulós évek után a 2000-es évek közepére már semmi nem maradt ebből a minőségből és mennyiségől. A 2002-es vébére még elképesztően izmos csatársort küldött az olasz válogatott, aztán a 2004-es EB-re ez kezdett elfogyni. A selejtezőket a Vieri-Inzaghi párossal csinálták végig, akik 30 évesek is elmúltak akkor, ami egy olasz csatár számára az aranykort jelenti, de valahogy nem sorakozott mögöttük ott a következő generáció. Még két évvel később a végül aranyéremmel zárt német vébére a jócskán karrierje végét járó del Piero-Inzaghi páros mellett a Luca Toni, Iaquinta, Gilardino hármast tudták csak produkálni, hogy utánuk aztán végleg eltűnjenek a tradícionális kilencesek, az ő kiöregedésük után mintha ollóval vágták volna el itt is az utánpótlást. A 2008-as EB-re Olaszország már csak a Quagliarella, Borriello, Cassano, di Natale négyesfogatot vitte el, hogy aztán 4 meccsen mindössze 3 gólt szerezzenek velük, és kicsit megszégyenülve távozzanak a hátsó ajtón, alig 2 évvel a vébégyőzelmük után.
Csendesedjünk itt el egy kicsit szerintem.
Olaszországban is elfogytak hát az igazi befejező centerek, és ugyanúgy nem volt kedvük előbukkanni azóta sem. 2010-ben a Pazzini, Iaquinta, di Natale, Gilardino, Quagliarella ötös utazott Dél-Afrikába, még két évvel később a lengyel-ukrán EB-n meg egyenesen az elmegyógyintézetből kellett Balotellit kirángassák azért, hogy legalább egyvalaki legyen a keretükben, aki távolról hasonlít egy igazi kilenceshez, még akkor is, ha mindössze 4 agysejttel áldotta meg őt a természet.
Most, 2024-ben pedig ott tart a squadra azzurra, hogy a 2024-es EB-re Spallettinek nagyítóval kell keresnie a csatárokat, mivel elnyelte őket a föld. Egyenesen Argentínából kellett honosítani Mateo Reteguit például, aki U19-ben még argentinként focizott. Chiesából is inkább inside forwardot neveltek az akadémiák, aki adott esetben centerként is eltéblábol, ha úgy hozza a szükség, rajta kívül pedig pangás van. Zaniolo, Raspadoli, Orsolini és Zaccagni csinálták végig csatárként a selejtezőket, és egyikük sem az az arc, aki elvinné a gólgép szerepét (ők összesen 55 válogatott szereplésen 10 gólt tudnak felmutatni – ez kétségkívül az a teljesítmény, ami Gigi Rivát nem forgatja, hanem egyenesen pörgeti a sírjában, és nem kis frekvenciával).
Lényeg a lényeg: mindenképp furcsa ez egy olyan országtól, amelyik korábban ontotta az elegáns stílusban játszó gólzsákokat.

Csak hogy még további példákat soroljak, Portugáliát is páros lábbal rúgta tökön az élet, mikor ugyanezek a csatársorssal kapcsolatos kérdések előjöttek a kétezres évek közepén.
Portugália is a lehetőségekhez képest el volt látva rendesen minőségi kilencesekkel, a 2002-es ázsiai rendezésű vébére egyszerre állt rendelkezésre Pauleta, Nuno Gomes, Joao Pinto, aztán számukra is jött a szenvedés. A későbbi nemzetközi tornákon Simao Sabrosa (szélső), Helder Postiga, Nelson Oliveira, Hugo Almeida, Liedson, vagy éppen Luis Boa Morte (tényleg, rá emlékszik még valaki?) kellett, hogy a center posztján tébláboljon.

Fernando Santos például ezt annyira megunta, hogy a 2016-os EB-n Portugáliát inkább három szélső támadóval játszatta, a Ronaldo – Nani- Quaresma trió szerepelt végig. Egyetlen játékos volt a keretben, aki hivatalosan is kilencesként kereste a kenyerét, az az Eder, aki ugyan eldöntötte az arany sorsát a döntő ráadásában szerzett góljával, de előtte és utána is anonimitásba burkolózva játszotta végig a karrierjét. Ha most azt kérném tőletek, hogy meséljetek már valamit erről az Eder gyerekről wikipédiás segítség nélkül, akkor alighanem nagy bajban lenne mindenki (én is abban lennék). A srác egyetlen stabil BL-, vagy EL-részvevő csapatnál sem merült fel még csak kósza gondolatként sem, ennek ellenére az S.C. Braga tagjaként egyszer beleszagolhatott a BL csoportkörébe 2012-ben, mind a hat csoportmeccsen pályára lépett ugyan de, gólt nem szerzett.
Ez épp elég szürke teljesítmény lenne ahhoz, hogy ha Eder mondjuk 10 évvel korábban születik, akkor fel se merüljön a neve egyetlen portugál szövetségi kapitánynál sem, mikor egy nemzetközi tornára utazó keretet rak össze. Mégis a 2010-es évek közepére odáig fajult a csatárhiány problémája, hogy egy Eder is eljuthatott 35 (!!!) válogatott szereplésig (komolyan, mintha a neve egy próbajáték után benne maradt volna a névsort tartalmazó word fájl legalján, amit senki nem vett észre évekig), öt darab gólt lőtt ezeken, amiből mindössze egyet szerzett tétmeccsen (a fentebb említett 2016-os EB döntőjében).

Ha azt hinnétek, hogy itt  vége a felsorolásnak, hát még mindig nincs, mivel Németország példája is ide kívánkozik.
A bajor futballipar is produkálta a minőségi befejező csatárokat, a kilencvenes években olyan centerek gondoskodtak a német válogatott góljairól, mint Jürgen Klinsmann, Ulf Kirsten, Rudi Völler, Karl-Heinz Riedle, Olivier Bierhoff, vagy éppen Miroslav Klose. A szőrös szívem, illetve a játékosok alapvetően más profilja miatt még nem is feltétlen sorolnám ide Carsten Janckert, vagy Oliver Neuville-t például, de a kommentáradatot megelőzve azért mégis megteszem. Ezekkel a játékosokkal a német válogatott tulajdonképpen el volt intézve a 90-es évektől kezdve egészen a… na kitalájátok meddig?
Így van, egészen a kétezres évek közepéig, aztán a bajoroknál is ollóval vágták el az utánpótlást.
A 2002-es vébén még ezüstérmet szerző, 22 lábon járó Adidas-reklámtábla válogatott a négy évvel későbbi, hazai rendezésű tornára tulajdonképpen lepkehálóval kellett, hogy összefogdossa a csatárokat. Miroslav Klose helye természetesen biztos volt, de az utazók listájára az ő nevének felvésése után komolyan fájhatott Jürgen Klinsmann feje. A csatárok hirtelen mintha Németországban is megszűntek volna létezni, úgyhogy a szövetség inkább a honosítás eszközéhez nyúlt, amit tulajdonképpen ipari méretekben kellett végezniük a fenenagy pangás miatt. A DFB kitaposta az állampolgárságot a Ghánában született Gerald Asamoah-nak, valamint a teljességgel kibogozhatatlan eredetű Kevin Kurányinak is. (Jelenleg 205 önálló államot ismer el az ENSZ, Kurányinak talán 2-3 országból nem származott csak felmenője, az összes többiből igen). A csatársor viszont még így is foghíjas volt, úgyhogy negyediknek egy bizonyos Mike Hankét vitt el magával Klinsmann, ennél a névnél pedig ismét meg kell álljunk egy ásónyomra, a honosítás kérdésére még úgyis visszatérünk.
Mike Hanke ugyan stabil játékos volt a Bundesligában (Schalke, Wolfsburg, Hannover, Gladbach), még európai kupában is szerepelt, de sosem ütötte meg azt a szintet, amit egy EB-, vagy VB-győzelemre bazírozó válogatott elvárhatna (márpedig Németország ekkoriban bevalottan a győzelemért szállt ringbe a tornákon). Hogy Hanke neve miként kerülhetett fel a listára, azt mink nem tuggyuk kérem (nekem vannak azért tppjeim), mivel mindössze kétszer fordult elő vele egész karrierje során, hogy 10 gólnál többet szerezzen egy klubszezon során. Ha nem lenne a wikipédia, akkor megint csak bajban lennék ezzel a Hanke gyerekkel is, aki összesen 12 válogatott szereplésig vitte, egyetlen gólt szerzett ezeken, amit a 2005-ös konföderációs tornán lőtt Tunéziának. Nyilvánvalóan ilyen mutatókkal 2004 előtt fel sem merült volna, hogy bárki tagja lehessen a német válogatott csatársorának, Hankéval mégis megtörtént. Egyébként ha hiszitek, ha nem, a srác allergiás a fűre, amit nem én találok ki, ez teljesen komoly. És nem, nem a marihuánára, hanem konkrétan arra a gyepre, amin fociznak.

Hogy ennek ellenére hogyan lett belőle futballista, pláne egy top európai nemzet élvonalában, az kisebb rejtély, de mindenképpen derekas és dícsérendő teljesítmény az övé – de amit érzékeltetni akarok, hogy a kétezres évek közepe után tényleg akkora lett a káosz csatárfronton, hogy ez a Hanke gyerek vállalható alternatívát jelentett egy német vébékeretnek. Még annak ellenére is elvitték őt, hogy tudták, hogy az első két csoportmeccsen nem játszhat, mivel az előző évi konföderációs tornán pirossal szórták ki az utolsó meccsen, ami miatt még tartott a nemzetközi eltiltása.
Azért ez nem semmi sztori.
A későbbi nemzetközi tornákon sem javult a helyzet (sőt, rosszabbodott), a németeknek később Mario Gomezt kellett meggyőzniük arról, hogy inkább őket válassza és ne a spanyol válogatottat, majd utána következett az állampolgársági esküt 2009-ben letevő, brazil születésű Cacau importálása, így legalább a 2010-es dél-afrikai vébére össze tudtak tákolni egy csatársort valahogy.
A minőség és a mennyiség azonban vészesen hanyatlott tovább.
Tényleg csak a margóra kívánkozik, hogy a balkézről verbuvált Cacau, Kurányi, Neuville, Asamoah és Hanke összesen 8 gólt szereztek 80 tétmeccsen a német válogatottban, annyi mázlijuk volt csak a bajoroknak, hogy Gómez és Klose csodával határos módon minden tornán elérhető volt és nem döntötte ki őket sem sérülés, sem eltiltás, tulajonképpen a kétezres évek közepétől a 2010-es évek közepéig ők ketten kellett vigyék a gólgyártás szerepét a német válogatottban. Arra meg már gondolom sokan emlékeztek, hogy ez is kezdett elég groteszken kinézni, mikor Jogi Löw a 2014-es brazil vébé előtt megint Klosét kellett, hogy kihalássza az idősek otthonából 36 évesen (meg leimádkozni róla a vastüdőt és a csípőprotézist), hogy legalább egyvalaki legyen a keretben, aki hivatásszerűen ért a gólszerzéshez. Löw ugyanis (és vele együtt sok más nemzetközi edző is) csupa hamis kilencessel, konvertált szélsővel, meg más egyéb fura taktikai tákolmánnyal akarta megoldani a csatárposztot. Ennek volt példája a karrierjét szélsőként (később aztán irányítóként) kezdő Mario Götze, akit permanensen játszatott a német szövetségi kapitány a center posztján a vébékvalifikációkon és aztán a vébén is (néha a meghatározhatatlan pozíciójú, de inkább irányító szerepkörbe illő Thomas Müllerrel felváltva), de két évvel korábban a spanyol válogatott élén del Bosque is inkább azt a Fabregast játszatta végig hamis kilencesben az EB-n, aki az Arsenalban és a Barcelonában is a középpályát erősítette. Gondolom érzékelhető a trend, amire rávilágítani kívánok: Németország is bővelkedett a minőségi gólvágó csatárokban, akik aztán egyik pillanatról a másikra eltűntek, a probléma áthidalására pedig csupa furcsa megoldáshoz kellett folyamodni. A honosított játékosok után csupa olyan támadó fordult meg a német válogatott centerposztján, aki minden, csak nem csatár. Csak az elmúlt pár évben szerepelt még ott a szintén irányító Mesut Özil, a balszélső Julian Brandt, a szintén szélső Timo Werner, a szintén szélső Marco Reus, a szintén szélső Kevin Volland, vagy az alapvetően támadó középpályás Kai Havertz, vagy az alapvetően… értitek ugye.

Ennek a folyamatnak az okait egyébként ti is ki tudjátok találni szerintem, meg igazából bárki más is, aki szorosabb szemmel követi az európai labdarúgást.
Valamikor pont a kétezres évek vége felé jutott el arra a pontra az európai futball elitje, hogy már ne csak kísérletezésképpen, hanem permanensen játsszanak csapatok valódi kilencesek nélkül. 2008-09-10 körül már belekóstolt ebbe a Roma (Tottival hamis kilencesben), a Manchester United (folyékonyan rotálódó Tevez-Rooney-Ronaldo támadósor), a Barcelona (hamis kilencesben Messivel), a Napoli (hamis kilencesben Lavezzivel), az Arsenal (hamis kilencesben van Persie-vel), valamivel később a Liverpool (náluk Firmino alakította ugyanezt a szerepet), még később pedig Guardiola erőszakolta be Thomas Müllert ebbe a szerepbe a Bayernnél (hogy aztán a játékosoknak elegük legyen az egészből fél év után és lázadozni kezdjenek), a felsorolást pedig folytathatnám bármeddig, mivel ha csak időszakosan is, de szinte minden élvonalbeli klub próbálkozott ezzel a 2000-es évek végén / 2010-es évek első felében. És ahogy a klubok, úgy a válogatottak is felszálltak a valódi kilencesek nélkül robogó vonatra. Mindennek az origója Carlos Queiroz portugál válogatottja volt, amelyik 1989-ben és 1991-ben is ifivébét nyert, és ugyan kicsit eldugva a világ szeme elől, de útjára indította ezt a trendet (de erről írtam már korábban). Aztán 20 évvel később már ott tartottunk, hogy Spanyolország Fabregassal focizott végig egy komplett tornát ebben a szerepben, aztán jöttek az argentinok Messivel, a németek Götzével, de például Ecuador is félig-meddig kényszerből játszatta Enner Valenciát hamis kilencesként a brazil vébén, mivel az évek óta kirobbanthatatlan centerük 27 évesen hirtelen elhunyt egy évvel a torna előtt, vagy említhetném Jorge Sampaolit is, aki a chilei válogatottban (az egyébként irányító középpályás) Jorge Valdíviát tuszkolta be a hamis kilences szerepkörbe ugyanezen a tornán.
Ez a folyamat még önmagában nem irtotta ki a régimódi centereket, pusztán csak lökött egy jó nagyot a szánkójukon a lejtőn lefelé. Előbb a tradícionális kilencesek idegen szerepekbe kényszerültek (lásd David Villát permanensen a pálya szélén a Barcelonában Messi mellett, vagy ugyanott Ibrahimovicsot Messi háta mögött az irányító posztján, vagy esetleg Cavanit a Napoliban szintén a pálya szélén Lavezzi jelenléte miatt, vagy éppen Goran Pandevet ugyanúgy a vonal mellett, mikor Stefano Maurit erőltette hamis kilencesben a Lazio managereként Delio Rossi, a lista pedig a végtelenségig folytatható). Ezek után már nem sok maradt hátra a tradícionális kilenceseknek, vagy megtanutak úszni a mélyvízben, és magukra szedtek olyan képességeket, amikkel egy idegen poszton is hasznára váltak a csapatuknak, vagy mehettek vissza egy szinttel lejjebb a balettba ugrálni. Jó példa egyébként Mandzsukics, aki a Juventusban kellett, hogy újra feltalálja magát a pálya szélén, és megtanulnia védekezni.

Nem sokkal később aztán a tradícionális kilencesek szép lassan eltűntek és az utánpóltás már nem érkezik többé.

Arsene Wenger nyilatkozta majd’ 10 évvel ezelőtt egy UEFA edzői fórum után, hogy Európából kezdenek eltűnni a hagyományos csatárok, ami rendesen a feje tetejére állítja a transzferpiacot, és nem ártana kezdeni esetleg valamit ezzel a problémával már az utánpótlás szintjén is. Mindez pár hónappal azután történt, hogy például a Manchester United kifizetett 60 millió eurót egy 19 éves támadóért, aki szintén nem volt egy kiköpött hagyományos kilences, de tudott azon a poszton is játszani. Az illető Anthony Martial ezzel nem csak a Premier League, hanem a világ legdrágább tizenéves futballistájává változott. Az átigazolás díja pedig nem állt meg ennél az összegnél sem, mivel a United további súlyos milliókat fizetett bónuszként a Monaconak azután, hogy Martial előbb elérte a 25 gólos határt a bajnokságban, aztán elérte a 25. válogatottbeli szereplését is. Ne feledjük, mindez jócskán azelőtt történt, hogy a (sokak által „első dominónak” titulált) Neymar-transzfer örökre felforgatta az átigazolási piacot Európában.
A klubok keresték a hagyományos csatárokat, de mivel belőlük már hírmondó sem maradt, ezért elkezdett komolyan inflálódni az alternatív megoldást jelentő támadók értéke – így Martialé is. Értem én, hogy kicsit övön aluli saját magunkkal példálóznom, mivel a Woodward-féle menedzsmentről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy legalább egy épkézláb döntést meg tudtak hozni bármikor is egy átigazolási ablakban, úgyhogy Martialon rajta volt a „Man Utd-adó”, de például ugyanezen a nyáron tette a át a székhelyét a Suárez lelécelése után kicsit szarban lévő Liverpoolba egy színtelen-szagtalan Christian Benteke kis híján 50 millió euróért. Hogy ők ketten valóban értek-e ennyit, azt szerintem mindenki maga is el tudja dönteni. Egyébként ezt a Benteke-féle manővert a Liverpool tábora azóta meg is szavazta az egekig magasztalt Fenway Sports Group irányítása alatt elkövetett második legrosszabb transzfernek – kétségkívül ez a két deal sosem köttetett volna meg akkor, ha nem párolognak el a hagyományos csatárok (vagy legalább nem ilyen horror összegekért). De ugyanígy meg kellett fizesse az elinflálódott alternatív támadók árát a Juventus is, mikor egy évvel később Gonzalo Higuaínt vitték el 90 millió (!!) euróért a Napoliból (jóestétkívánok, még mindig a Neymar-deal előtt vagyunk), majd ugyanezekből az okokból kifolyólag kellett a Chelseanek is fizetnie 65 millió eurót Morataért, és ugyanígy kifizette a gatyáját is az Arsenal például, mikor Aubameyang átigazoláskor pötyögtek be nekik egy 60 millió euró feletti összeget a Dortmund bankkártya-termináljába.
Az akadémiákról nem jöttek ki többé kilencesek, csak középtávfutó robotok, akik presszingelnek, négy poszton játszanak egyszerre, kétlábasak, besegítenek a labdaszerzésbe, bekapcsolódnak a labdajáratásba, lerohannak meccseként 13 kilométert gatyaszaggató tempóban és le tudnak szállni egy Airbusszal a Holdra is, de az istennek nem lőnek többet 15 gólnál szezononként – mégis annyiba kerülnek, mintha legalább 35-öt tudnának. Ez sem volt véletlen: ahogy a futballpiramis csúcsán a főbb szereplők elmozdultak a régimódi kilencesek használatától (és elkezdtek aratni vele), úgy próbálták meg a piramis alsóbb szintjein is lekopizni a módszert, az akadémiák pedig azonnal reagáltak erre. Európa-szerte az összes utánpótlásképző központ elkezdte fosni a multifunkcionális támadókat, akiknek az első szállítmánya pont a 2010-es évek közepén (vagy kicsivel utánuk) érkezett be a felnőtt csapatokba. Az a fura helyzet állt elő, hogy a divathullámra felülve próbálkoztak ám mindenhol a hamis kilencesekkel, de igazából a hátuk közepére kívánták őket a legtöbbször az edzők, akiknek pláne a mai modern felfogás eredményeképpen legfeljebb másfél szezonjuk van egy új csapat élén bizonyítani, mielőtt kiteszik őket az újgazdag klubtulajok. Ebből kifolyólag állt elő az a groteszk helyzet, hogy szinte az összes klub az utolsó szalmaszálakba is belekapaszkodva próbált ellentartani a csúcsszuper akadémiák által kitermelt modern támadóknak (holott az akadémiáknak pont az a feladata, hogy csúcsminőségű, piacképes játékosokat okádjanak a felnőttbe).

Így jutottunk el oda, hogy elkezdtek szép lassan feltörni a semmiből azok a játékosok, akik nem akadémiai neveltként kerültek be a felnőtt futball körforgásába, és semmilyen utánpótlásképzésben nem vettek részt.

A legékesebb példa talán Jamie Vardyé, aki ugyan eltéblábolt egy darabig a Sheffield akadémiáján, de 16 évesen kirakták onnan, arra hivatkozva, hogy nincs meg a szükséges a testalkata a profi futballhoz. És valóban, Vardy módfelett vézna kölyök volt még ebben a korban.

Vardy innen indult, élte a hétköznapi emberek civil életét, mellette hétvégenként kedvtelésből focizgatott. 20 éves korában egy amatőr, területi bajnokságban játszó csapat tagja volt, 7 osztállyal a Premier League alatt. Innen kezdett el lépcsőzni felfelé, megjárta a nyolcad-, a heted-, a hatod-, az ötöd- és a másodosztályt is, mire 27 évesen bemutatkozhatott a Premier League-ben, egy frissen feljutó Leicester játékosaként. Mindenki egyértelműen az „amatőr futball agresszivitását” nevezte meg Vardy legfontosabb fegyvereként, amit karrierje legkésőbbi éveiben is cipelt magával. Hogy ő hogyan juthatott el oda, hogy a Premier League-ben egyáltalán játszhasson, nem hogy még az aranycipőse is legyen, az több tényező elegye (Vardy például az ivást is hajlandó volt visszafogni a profi futball kedvéért), de az hétszentség, hogy a csatárszegény környezet az egyik legfontosabb tényezője ennek az egyenletnek.
Vardy pedig nem csak egy hiba a mintázatban, egyáltalán nem elszigetelt eset az övé.

2018 július 15-én, az oroszországi vébé zárónapján, miután Will Smith és néhány kevésbé ismert megélhetési celeb haverja előadták a vébé főcímdalát délután 5 körül, felkerültek a kezdőcsapatok a kijelzőkre – és mind a francia, mind a horvát kezdőben egy-egy olyan center szerepelt, akik szintén nem a csúcsszuper, csilivili akadémiákról kerültek be a profi felnőtt futball keretei közé.

Olivier Giroud, akár csak Jamie Vardy, szintén beleszagolhatott kicsit az utánpótlásképzésbe, aztán neki is szednie kellett onnan a sátorfáját. Szülővárosának csapata, a Grenoble karolta fel, és 19 éves korában tették be először a felnőttek közé az amatőr 2 ligában, ami a franciáknál az ötödosztálynak felel meg. Innen indult el felfelé az ő karrierje is, 24 éves volt, mikor először léphetett pályára egy profi felnőtt bajnokság első osztályában (túl egyszerű lett volna leírni csak úgy, hogy a Ligue 1-ben), majd 2 évvel később ünnepelhetett francia bajnoki címet, hogy utána Arsene Wenger hívására igent mondva az Arsenal játékosa legyen.
Giroud azonban hiába szórta konzisztensen a gólokat, Wenger sosem köré akarta szervezni a támadójátékot, ezért gyakorlatilag minden szezonban ráigazolt egy teljesen más profilú támadót. Hol Danny Welbeck, hol Alexis Sanchez, hol Bendtner, hol Aubameyang, hol Lacazette szorították ki őt a csapatból, jóformán menekülnie kellett az Ágyúsoktól 2018 januárjában a Chelsea-be, hogy legalább néhány játékpercet összegyűjthessen és legyen esélye bekerülni a 2018-as vébére utazó francia keretbe (ahonnan szintén kiszorult volna, ha Benzemának nincs a videós botránya, vagy esetleg ha Martial egy hangyaszarnyival jobb szezont fut).

A túloldalon Mandzsukics is igazán alacsony szintről küzdötte fel magát a vébédöntő kezdőcsapatáig.
Családjával viszonylag korán, 6 évesen el kellett hagyják Horvátországot a délszláv háború miatt, Németországban telepedtek le ideiglenesen (ott a kis Mario kapott némi oktatást egy Stuttgarthoz közeli klub, a Ditzingen kötelékeiben), aztán a háború végével hazatérhettek ismét. Mario a horvát másodosztály északi csoportjában kezdte a felnőtt karrierjét szülővárosa csapatával, majd egy évvel később már az első osztályban találta magát. Azonban a világon semmi nem történt vele ott évekig, ücsörgött a padon, néha elhintett pár találatot, a világ akkor figyelt fel rá igazán, mikor a Dinamo Zagreb játékosaként elkezdtek kidomborodni a fizikai adottságai, és robbantott egy 24 gólos szezont (ami arrafelé elég soknak számít, mivel mindössze 12 szereplős a horvát élvonal), aztán elhalászta őt előbb a Wolfsburg, hogy végül a Bayernben kössön ki. Ott sem volt egyszerű sorsa, mivel a bajorok szokás szerint lenyúlták a Bundesliga legjobbját is, akit akkor Lewandowskinak hívtak, úgyhogy Mario csakhamar távozhatott is az Atleticóhoz – egy csapat, amelyik nem éppen a szofisztikált játékstílusáról ismert.
Ezek messze nem olyan ifikarrierek, amikkel vébédöntőben kezdőként szokás pályára lépni.

Azt tudtuk eddig is, hogy ennek a három futballistának nem volt mindennapi a karriergörbéje, de kétségtelen, hogy nagyban segítette őket a saját fajtájuk rohamos eltűnése, és az, hogy egyikük sem egy akadémiáról szabadult be a felnőttek közé – éppen ezért tudtak nyújtani valami olyasmit, amit egy ajax-iskolás, vagy la masiás kölyök nem tud. Így ezek a srácok klubszinten is olyan magasságokba törtek, amiről akár csak 10-15 évvel korábban születve nem is álmodhattak volna. Ahol viszont ennél is jobban tudtak aratni, az a nemzetközi porond – mivel a játék ott lassabb, a kevés együtt töltött idő miatt kevésbé összetett a csapatjáték, a védelmek inkább mélyebben ülnek és tömörödnek, ami a régimódi, statikusabb centereknek jobban kedvez.
A fluid, könnyedén helyet cserélő, jól mozgó, jól presszingelő és kombináló támadósor papíron lehet hogy jól mutat, és a francia közönség is biztos nyálcsorgatva olvasta az Mbappé, Dembele, Griezmann névsort a 18-as vébére utazók között, aztán a valóság hamar szájbavágta őket, mikor rögtön az első csoportmeccsen Ausztrália ellen ez a sor képtelen volt helyzeteket is kialakítani.
Franciaország egy olyan büntetőből szerzett vezetést, aminek a megelőző szabálytalansága a 16-oson kívül történt, a VAR check mégis megadta (ironikus ugye? Ez volt a futballtörténelem leges legelső VAR által „befújt” büntetője, és máris képtelenek voltak rendes ítéletet hozni – semmi nem változott azóta).

Ausztrália aztán a franciák nagy szenvedései közepette kiegyenlített, Deschamps pedig kénytelen volt Giroud-t felküldeni Mbappé helyett a 70. percben, hogy legalább egyvalaki legyen, aki védőkkel a nyakában is tud futballozni.

Szerintem sokszor említettem már kommentben is korábban, meg tuti leírtam már ezt is valamelyik bejegyzésben, hogy most már azt a kort éljük, amikro a klubok igyekszenek addig alkalmazni és nyüstölni a régi kor csatárait, amíg az utolsó szuszt is ki nem préselik belőlük, még akkor is, ha az utolsó profi szezonjaikra már csípőprotézissel, vastüdővel és művégtagokkal felszerelve kell őket kiráncigálniuk a nyugdíjasotthonokból. Lewandowskiban nemrég a Barcelona 33 évesen a klub jövőjét látta, és most, pár hónappal azelőtt, hogy 36 lesz, még mindig ugyanez a helyzet. Benzema 35 éves koráig volt a Madrid stabil támadófegyvere évtizedes viszonylatban, mielőtt őt is elég erősen kezdte vonzani a szaúdi kőolajmágnes ahhoz, hogy lelépjen tőlük (holott bármit megadott volna érte a Madrid, hogy maradjon még 2 szezont), a fent említett Giroud most, 37 évesen is a Milan alapköve (3 kivétellel az összes bajnokin pályára lépett idén), Cavani 36 évesen még a Valenciában volt 20 bajnokin kezdő, C Ronaldo 37 évesen még mesterhármasokat hintett nálunk a Premier League-ben, Radamel Falcao pedig 38 (!!!) évesen még mindig betonbiztos kezdő a Rayo Vallecanonál.
Ilyesmi 15 évvel ezelőtt elképzlehetetlen lett volna.

Ez a felsorolás, és az összes többi körülmény azt hiszem már elég tiszta képet ad a csatárhelyzetről, legalábbis ami Európát illeti. A klubok és a válogatottak baromira szeretnék, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, vagy legalábbis megállítani, bár egyiket sem lehet. Marad a szürke jelenkor, amiben meg kell próbálniuk a kluboknak a zavarosban halászni, és igazolgatni a túlárazott, multifunkciós, gólokat kevésbé gyakran termelő, sokszor inkonzisztens, de cserébe baromi jól presszingelő, védekezésbe besegítő és atomfizikából is kiváló támadókat, és reménykedni abban, hogy egyszer hátha javul a helyzet. A példákat folytathatnám még a végtelenségig tulajdonképpen (meséltem már, hogy egy mindenki által rejectelt, 34 éves Joselut kellett, hogy kölcsönvegyen a Madrid, mert már idáig fajult a helyzet, hogy aztán ő húzza ki a blancokat a szarból egy BL-elődöntőn? Vagy hogy nem is olyan rég a Barcelona kénytelen volt egy Luuk de Jongot bohócoltatni a támadósorukban? Vagy hogy nekünk is egy Wout Weghorstot kellett nézni, ahogy a United mezében próbál csatárnak látszani? Valahogy ez sosem fordult volna elő sem a Madriddal, sem a Barcelonával, és pláne nem velünk mondjuk a 90-es évek végén, mikor egyszerre voltak kerettagok olyan arcok, mint Cole, Yorke, Solskjaer és Sheringham, mert még ha az ásód leszúrtad a földbe és fordítottál egyet vele, akkor is csatárok rajzottak elő a föld alól is. Mindegy, abbahagytam).
Valahogy úgy érzem, és szerintem nem csak én, hanem a labdarúgás nagy koponyái is, hogy túl nagy öngólt sikerült rúgniuk maguknak úgy 15 évvel ezelőtt, mikor elkezdtek kísérletezgetni az alternatív szerepeket vivő támadókkal és már nem lehet kimászni a kelepcéből. A kecske is éhenhalt, és a káposzta is eltűnt.
Kíváncsi leszek, hol fogunk tartani újabb 15 év múlva, addig is mindenki kicsit ünneplje még az FA-kupát (ki tudja hány év múlva adódik majd újabb lehetőségünk arra, hogy kupát emelgessünk), aztán az EB rajtja előtt még megpróbálunk podcastelni egyet, ha Beyonder kolléga is végre hazajön az idei n+1-edik filmfesztiválról és talál két működő mikrofont.

GGMU!