Ne játszd újra, José!

A holnap esti, Chelsea elleni FA-kupa negyedddöntő tökéletes alkalom arra, hogy tegyünk egy képzeletbeli időutazást a múltba. Csukjuk be a szemünket, és próbáljunk meg visszagondolni a rég megboldogult Népsportos időkre! Azokra az időkre, amikor Wayne Rooneyt még csak hetente egyszer küldte el a picsába a komplett kommentszekció, amikor mindenki nedves álmaiban Sneijder leigazolása szerepelt, amikor a csütörtök esténként még azért kapcsoltuk be a tévét, hogy a címvédőként a BL-ből az EL-be lebukó Chelsea-n röhögjünk, és amikor a Manchester United aktuális kezdőcsapatát nehezebb volt megjósolni, mint ketomikánál több hozzászólást írni egy beharang alá.

Aki most éppen Pogba eligazolását és Scholes visszavonulását siratja, miközben magában a Gangnam Style-t dúdolja, az nagyjából jó helyen jár a tér-idő kontinuumban. Igen, a 2012-13-as szezonba szerettem volna elkalauzolni mindenkit, ami olyan nyomorultul régen volt, hogy akkoriban a csapat menedzserét még Sir Alex Fergusonnak hívták, én pedig éppen Everred kolléga ellen igyekeztem megnyerni a pesszimista hangnemben megírt posztok házibajnokságát a Stretford End hasábjain.

Na, de miért is kellett felidézni a dicső múltat? Nos, mert az említett idény ősze, egészen pontosan 2012. október 28. óta nem tudtunk nyerni a Chelsea ellen…

És ezzel talán meg is válaszoltuk, miért kaptam újra lehetőséget az írásra. Persze tudom, hogy a kedves szerzőtársak előbb az öreget próbálták visszahívni a menedzseri székbe, és csak azután gondoltak rám lehetséges kabalaként, miután ő nemet mondott. Mindegy. Remélem senki nem tart majd bunkónak azért, mert nem mutatkozom be, de az elmúlt 3,5 szezon játékát látva biztos vagyok benne, hogy egyetlen új Manchester United rajongóval sem kell számolnunk itt a blogon (sőt, talán a világon sem), a régiek meg talán még ködösen emlékeznek rám. Szóval üdv újra, mindenki megnyugodhat, élek, és bár csábított a siker mámorító érzése az elmúlt esztendőkben, valahogy kibírtam, hogy ne legyek Liverpool szurkoló…

Na de ahelyett, hogy mások hosszantartó győzelmi böjtjén gúnyolódunk, inkább foglalkozzunk a sajátunkkal, és az előttünk álló meccsel, ugyanis a fent említett 2012-es dátum sajnos teljesen valid.

“Ne játszd újra, José!” Nem csak azért adtam ezt a címet ennek a posztnak, mert a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, az egy plusz meccs a márciusi vagy az áprilisi naptárban  amikor utoljára ide posztoltam, még a 8 között is volt újrajátszás, és csak az élesszemű kommentelők hívták fel rá a figyelmet, hogy most már csak egy meccsen dől el a Wembley-meghívók sorsa. Hanem azért, mert van még több olyan dolog is, ami kísérthet minket a közelmúltból, és amit holnap nem szeretnék viszontlátni a pályán. Vegyük is sorra ezeket!

11 meccs

Mint említettem, 2012. október 28. óta nem nyertünk a Chelsea ellen. Na és, mondhatnánk, hiszen például az Arsenaltól ötöt kapó Lincoln Cityt 1934 óta nem vertük meg. Ehhez képest mi az a 4,5 év? A probléma csupán az, hogy miközben az ötödosztályú Impsszel azóta nem is találkoztunk, addig a Chelsea ellen összesen 11 alkalommal léptünk pályára a legutóbbi siker óta. Az említett találkozók között ráadásul voltak olyan fájdalmas vereségek, mint a legutóbbi 4-0 (amire majd külön is kitérek) vagy a 2014-es 3-1, ahol Eto’o hintett egy triplát, de említhetnénk azt a 3 nappal az utolsó győzelmünk után lejátszott Ligakupa meccset is, amelyen hosszabbításban sikerült 5-4-re alulmaradni.

Mourinho keze alatt valahogy működnek a kiöregedettnek hitt csatárok

Azonban talán még az említett mérkőzéseknél is szomorúbb a 6 betli mellett összehozott 5 döntetlen, ugyanis ezek között az összecsapások között nem egy volt olyan, amelyen megérdemeltük volna a győzelmet, valahogy mégis sikerült – stílszerűen – eltorresezni (gondoljunk csak vissza a két tavalyi bajnokinkra). Ez pedig azért lehet intő jel, mert idén amúgy is szakmányban gyűjtjük azokat a meccseket, ahol győzelmet érdemelnénk, aztán mégis meg kell elégednünk az 1 ponttal. Most pontot persze nem osztogatnak, viszont a újrajátszás hosszabbítás rosszabb lenne, mint egy iksz a bajnokságban, szóval arra kérünk, az elmúlt 11 meccs egyikét se játszd újra, José!

Referee. Leader. Legend.

Sőt, ha már kívánságműsort tartunk, jó lenne, ha a legutóbbi győzelmünk emléke sem derengene fel a találkozón, legfeljebb csak az eredmény tekintetében. Everred-memóriájú olvasóink ugyanis talán még emlékeznek még a 4,5 évvel ezelőtti 3-2-es sikerre, amelyen Roberto Di Matteo csapata ellen először sikerült leadnunk egy 2-0-s előnyt, majd kettős emberfórban, egy Ashley Young Chicharito lesgóllal nyerni a hajrában. Azt a derbit az azóta már lelkesen dubajozó Mark Clattenburg vezette, aki a fent említett 5-4-es Ligakupa meccsre drapériát is kapott a United-szurkolóktól.

Clattenburg azóta már inkább Némó, illetve Dzsudzsi és az éppen egzisztenciát teremtő magyar modellek nyomában jár

Ezt persze nem csak a megadott lesgóllal érdemelte ki, hanem a sorozatban elkövetett hibáival, amelyekre a szerinte színészkedő (valójában Evans által felrúgott) Fernando Torres kiállításával tette fel a koktélcseresznyét. Azt gondolom, a Bournemouth elleni pankráció után nincs szükségünk még egy ilyen balhés meccsre, szóval jó lenne, ha a holnapi találkozó nem a sárgákat és pirosakat szórólapként osztogató Michael Oliverről szólna…

Arsenal-0

A legfontosabb azonban, hogy a tavaly október 23-i horrort ne lássuk viszont – és most nem a Magyarország halszagúra gondoltam. Az a 4-0 ugyanis botrányosan elcsúfítja ezt a – ha sikeresnek nem is nevezhető – de talán vállalható szezont, még úgy is, hogy azóta mindössze egyszer kaptunk ki, egy elbukható ligakupa visszavágón a Hulltól. Ráadásul nem csak a 4-0 miatt nem lenne jó újraélni azt a meccset, hanem Mourinho szánalmas vergődését sem szívesen nézném újra. Talán mindenki egyetért velem abban, hogy az idén gyakran használt nagy kifogásgenerátorból akkor kipörgetett „az első percben kapott gól teljesen felborította a taktikánkat” megszólalás, illetve a Contét visszafogottabb ünneplésre felszólító sértett fröcsögés volt az idény eddigi mélypontja. A Stamford Bridge-en bizony csúnyán lefociztak minket, és ezen talán az sem segített volna, ha mi lövünk gólt az első percben. Persze ha választani lehet, akkor most inkább az utóbbi forgatókönyvvel próbálkozzunk, aztán majd meglátjuk mi lesz.

“Van egy jó fodrászom, ha kell a címe, megadom!”

Csak újrajátszást hosszabítást ne!

Mourinho és az említett kifogásgenerátor egyébként néha kipörget olyan dolgokat is, aminek van némi igazságalapja. Lássuk be például, hogy nem volt túl korrekt az FA részéről, hogy anélkül tette hétfő estére a meccsünket, hogy tudta volna, mikor és ki ellen játszunk az Európa Ligában. José már előre egy orosz vagy török úttal riogatott, és aztán be is igazolódott a félelme. Szerencsére azonban a visszavágót játsszuk hazai pályán, így talán valamelyest sikerül holnapra kipihenni az orosz túra fáradalmait, és csütörtökön is van esély arra, hogy valami nézhetőt produkáljunk (nem úgy, mint az odavágón).

Ugyanakkor – ha a 15 napja pihenő Southampton elleni ligakupa döntő nem volt elegendő bizonyíték – ez a 7 nap jól rávilágít arra, mi a baj a jelenlegi 3 frontos harccal. Lassan el kell döntenünk, hogy melyik sorozatban kívánunk rámenni a BL-kvalifikációra, és ennek érdekében áldozatokat hozni. Talán nem én vagyok itt az egyetlen, aki jövőre csütörtök esténként dartsot akar nézni, és nem azt, hogy mit játszunk a bunda miatt kizárt kupagyőztes helyett elinduló, Ferencvárost a selejtezőben búcsúztató, albán hatodik helyezett Luftëtari Gjirokastër ellen.

Bár a Premier League-ről csak az eredmenyek.com-on tájékozódó sportújságírók azt gondolják, a MU számára a legegyszerűbb út az EL-en keresztül vezet a nagyok közé, aki hajlandó néhány meccset is megnézni, az tudja, hogy az idei mezőnyben a Chelsea-n kívül egyetlen igazán meggyőző nagycsapat sincs. Ezért is fájó ennyire a raklapnyi döntetlen, és ezért is gondolom azt, hogy a Bournemouth elleni iksz ellenére is a top 4-be való bekerülésre kellene törekednünk elsősorban.

Ha nem lennének európai kupameccseink hét közben, nekünk is lenne időnk ilyen frappáns trollkodásokat kitalálni. Amúgy sajnos jogos az észrevétel.

Ez viszont csak akkor teljesíthető, ha nem játszunk minden héten 2 mérkőzést. Félreértés ne essék, nagyon örülnék, ha sikerülne idén begyűjteni az UEFA-kupa jogutódját is, és amíg Infantino a hűtött golyói így kedveznek nekünk, meneteljünk. De ha holnap este a 90. perben esetleg 1-1-re állunk a Stamford Brigde-en, imádkozni fogok egy Rojo-öngólért – akár mi vagyunk a címvédők, akár nem.

Érdekesség, hogy amikor legutóbb találkoztunk az FA-kupában a Chelsea-vel, annak újrajátszás lett a vége: Szinte pontosan 4 évvel ezelőtt, 2013. március 10-én egy hazai 2-2 után (amin amúgy a 11. percben már 2-0-ra mentünk) a visszavágón 1-0 arányban alulmaradtunk. Az új szabályok okán idén ilyen már nem történhet (köszönet a nálam naprakészebb kommentszekciónak), de egy hosszabbítás majdnem ugyanilyen megterhelő lenne.

Jós(é)lat:

A Chelsea pihentebb, jobb formában van és – ahogy a portugál a szokásos mindgame keretében megjegyezte – olyan nagy előnnyel vezeti a bajnokságot, hogy gyakorlatilag elég már csak erre a sorozatra koncentrálnia. Amiért viszont mégis érdemes MU-szurkulóként is leülni, és megnézni a meccset, az az, hogy végre megtudhatjuk, mire megyünk Zlatan nélkül. Miután Mings legújabb öribarija nem csak ezt a meccset, de a következő 2 bajnokit is kénytelen lesz kihagyni, a holnap esti mérkőzés jó képet fest majd arról, hogy mire számítsunk a másik nagy döntetlenhalmozó, a Middlesbrough, valamint a West Brom ellen. Vajon ki ugrik be a svéd helyére? Rashford? Martial? Rooney? Nos, mi páran a szerkesztőségi Facebook-csoportból még ennél is pesszimistábbak vagyunk, és egyenesen Fellainit prognosztizáljuk a befejező csatár posztjára, de adja a Jóisten, hogy ne legyen igazunk!

Ez aztán a motiváció. Kapitányi karszalagot neki!

Win or lose, but not overtime, Man United till I die!