Ketyeg az óra – a tizedik mérföldkő

Ferguson életműve a 2010-es évad végén nem gyarapodott túl sok trófeával, egy csalódást keltő bajnoki ezüstérem, egy Bajnokok Ligája negyeddöntős búcsú, egy harmadik körös kiesés az FA-kupában és egy szerény Ligakupa győzelem gyűlt csak össze a mérleg két serpenyőjében, amit nagyrészt a támadószekciónk egyoldalúságának köszönhettünk – ezen kellett változtatni.

A 2010-es nyári átigazolási ablak sok izgalmat nem hozott, legalábbis a számunkra. A távozók oldalán csak a keret közelébe is ritkán (vagy egyáltalán nem) kerülő, ugyan még fiatal, de esélytelen játékosok szerepeltek. Tom Heaton neve lehet említésre méltó, aki kölcsönből kölcsönbe vándorolt, míg a Burnley színeiben meg nem állapodott, hogy aztán némi meglepetésre 3 angol válogatott szereplést is összehozzon ezidő alatt, illetve Zoran Tosicsé, aki a CSKA Moszkva játékosaként még 3 orosz bajnoki címet, illetve egy BL nyolcaddöntős szereplést tudott felvillantani, valamint szerepelt a 2010-es vébén is. Szezon közben viszont akadt újabb távozónk is – róla majd később.
Az érkezők oldalán az átigazolási ablak nyitásával azonnal bejelentette a klub Chris Smalling és Javier Hernandez leigazolását is (igaz Smalling már 2010 januárjában megegyezett a klubbal egy előszerződés formájában).
Smalling az eggyel korábbi szezonban Roy Hodgson Európa Liga döntőig menetelő (Gera Zoltánt is soraiban tudó) Fulhamjében szerepelt oszlopos tagként, a legtöbbször a 122-szeres északír válogatott Aaron Hughes párjaként. Smalling elsősorban a magasságával kereste a kenyerét, kemény fizikumával szép számban nyeregette már akkor is a légipárbajokat (kisiskolásként országos Judobajnok is volt), és az ellenfél kapuja előtt is nagy hasznát lehetett venni pontrúgásoknál – igaz ez a Fulham színeiben még nem termett gólokat. Ferguson tehát ebben számított rá már rögtön az érkezésekor, Smallingnak pedig akadt is munkája bőven már a kezdetektől fogva, mivel Rio Ferdinand még a nyáron a válogatott táborban egy edzésen tönkretette a bal térdét, amivel ki kellett hagynia több, mint 3 hónapot – a 2010-es vébével és a 10/11-es szezon kezdetével együtt.

Hernandez leigazolása pedig tulajdonképpen a klub egyik legkalandosabb dealje volt mind közül. A fiatal mexikói támadó már 2009-ben felkeltette a játékosmegfigyelők érdeklődését, már az év decemberében pozitív visszajelzések érkeztek felőle, miután a klub egyik scoutja a helyszínen nézte végig néhány mérkőzését. Hernandez ekkor még 21 éves volt mindössze, ezért a klub óvatosságból várt volna egy komolyabb ajánlattétellel. Viszont Hernandezről tudtuk azt is, hogy jó eséllyel szerepelni fog hazája válogatottjában a 2010-es vébén, ezért a lehetséges jó szereplés miatt potenciálisan megnövekedő kivásárlási árnak megpróbálták elejét venni a klubnál. Ezért a United scoutjainak direktora személyesen utazott el Mexikóba 2010 februárjában, hogy szemügyre vehesse Hernandezt, majd az ő pozitív visszajelzése után álltak csak neki papírmunkázni. 2010 áprilisában már készen is volt a deal, amit Hernandez suttyomban írt alá azután, hogy az Old Traffordon vendégként megtekintette a Bayern elleni kizúgásunkat. Hernandez menedzsere és családja azonban mit sem tudtak erről – ők abban a hiszemben voltak, hogy Javier egy atlantai kiránduláson vesz részt az USA-ban. Ugyanennek a dealnek a keretében a United játszott egy felkészülési mérkőzést 2010 nyarán az újonnan felépült Chivas-stadionban, Hernandez pedig májusban megkapta a munkavállalási engedélyt, július elsejével pedig Manchester United játékos lett.
Ha azt mondom, hogy az Ed Woodward-Matt Judge párosnak van mit tanulnia a Ferguson-David Gill-Peter Kenyon triótól, akkor talán enyhén is fogalmazok. Nem ez volt egyébként az egyetlen olyan eset, amikor a klub teljes ködbe burkolózva, minden külső zaj nélkül hozott tető alá üzleteket – Ferguson és David Gill pont ugyanilyen síri csendben tette meg 2007-ben, hogy elutaztak Portugáliába, kint töltöttek pár napot, majd miután hazajöttek, a klub be is jelentette Nani és Anderson leigazolását is. Mindezt úgy, hogy sem a média, sem a többi potenciális vevő klub, senki nem szúrta ki őket eközben, nemhogy részletek, még pletykák sem szivárogtak így ki a transzfereket illetően, lenullázva ezzel a külsős futballközeg nyomását – és aligha tévedek ha azt állítom, hogy Fergusonék végtelenül élvezték ezt az egészet, a döbbenten pislogó, hoppon maradt újságírók látványával együtt.

Hernandez személyében egy olyan játékossal bővült a támadószekció repertoárja, aki elsősorban a sebességéből, illetve a tizenhatoson belül, egy érintésből szerzett gólokból élt. Ferguson alighanem szükségét érezte annak, hogy a Ronaldo és Tevez távozásával némileg elveszett sebességet valahogy visszacsempéssze, a goal.com a 2010-es vébét összefoglaló kis színes statjaiban megemlékezik arról, hogy Javiernél mérték a legnagyobb sebességet a tornán, ami 32.15 km/h volt. Hernandez kísértetiesen hasonlított Michael Owenre, már ami a stílust illeti – annak idején Owen is a védők közötti folyosók megtámadásából élt, illetve a befejezéseiből. Owen ugyan a karrierje során folyamatosan kellett, hogy fejlessze az all-round játékát (karrierje legelején szinte képtelen volt használni a bal lábát, fejjel is keveset villogott, viszont mire Manchesterbe került, addigra ezekben már jelentős előrelépéseket tett – többek közt ez mentette meg attól, hogy harmad-negyedvonalas klubokban kelljen eltűnnie a rivaldafény elől).
Hernandez azonban már egészen korán erősen kétlábas játékos volt, és fejjel is magabiztosan fejezett be akciókat. Ugyan a 174 centis magasságából nem tippelte volna azt az ember, hogy kimondott célpontja lenne a beadásoknak, de egészen különleges rugókkal áldotta meg az ég az idősebb Javier kisfiát (aki csak azért képes volt a Guadalajara edzői székéből felállni, hogy láthassa a fiát a 2010-es vébén személyesen is játszani, miután a klubja nem engedte el őt). Hernandez ezeket a skilleket végig megőrizte pályafutása során, a találatai közül 69-et szerzett jobb lábbal, 31-et ballal, míg fejjel 39 gólt bólintott – és a transfermarkt összegző oldalán kaján mosollyal az arcunkon vehetjük észre az előző 3 kategória után az „other”, vagyis „egyéb” szekciót, ugyanis Hernandez „egyéb” módokon is szerzett 3 találatot a német oldal szerint – ezt a kategóriát alighanem csakis az ő kedvéért hozták létre az adatbázisukban, tulajdonképpen ide sorolták a saját magát arcon lövős, majd onnan bepattanós góljait.

Owen ideje sajnos egy szezon után tulajdonképpen véget is ért így a klubnál, az egykori aranylabdás támadónk a 2010/11-es szezonban csak négy alkalommal volt kezdő mindössze, további 13 alkalommal számítottunk rá csereként, hogy aztán a következő szezon végén tovább is álljon Tony Pulis Stoke Cityjébe, a Peter Crouch-Jonathan Walters páros kiegészítésének.

A nagyobb fejfájást Ferguson számára a szezon elején a védelem jelentette. Az egykor agilisebb Gary Neville felett jelentősen eljárt az idő, a sebességéből szintén jelentősen vesztő Rio Ferdinand pedig sérüléssel bajlódott az első hetekben. Ferguson kénytelen volt élesben kísérletezni a középhátvéd-párosokkal ebben az időszakban, ami tulajdonképpen az egész szezon alatt folytatódott, még azután is, hogy Rio Ferdinand felépült.
A bajnokikat a Vidics-Evans páros kezdte, hogy aztán Ferdinand glazvég (mindig is szerettem volna leírni ezt a szót) Rangers elleni első BL-csoportmeccses visszatérésével helyreálljon a rend a kapu előtt, és felállhasson az egymást korábban nagyon jól kiegészítő Vidics-Ferdinand páros. Ferdinand hiányát kétszeresen is érezte a csapat, ugyanis nélküle mindig több kapott gólt átlagoltunk, mint vele, valamint ilyenkor Vidicsre nagyobb részben hárult a labda kihozatalának feladata, és sajnos a szerb sokkal kisebb távolságra passzolt megbízhatóan, mint Ferdinand. Evans ráadásul nagyon rossz Ferdinand-pótléknak ígérkezett, a fizikai fenyegetést ugyanis nem állta jól, döntetlenek sorát köszönhettük annak a szezon elején, hogy keményen terrorizálta őt többek közt Bobby Zamora, Tim Cahill, Andy Caroll és Fellaini is.

A stafétabotot a védelem szélén pedig már átvették ugyan Evra és a da Silva-ikrek, de sajnos a brazil testvérpár nem váltotta meg a világot jobbhátvédben. Ferguson tulajdonképpen rajongott értük, mivel sok hasonlóságot mutattak a Neville-testvérekkel, elsősorban a mentalitásukat értve ezalatt – hiába voltak kicsit törékenyek és hiába bírták nehezen a Premier League fizikalitását, mindketten keljfeljancsiként azonnal pattantak is fel egy-egy ütközés után, megvolt a sebességük és nem utolsó sorban a labdával is jól bántak mindketten, simán játszhatott volna mindkettejük akár egy sorral feljebb is (amire egyébként akadt is példa, 2011 márciusában elég komoly sérüléshullám sújtotta a szélsőinket, úgyhogy az Arsenal ellen Fabio és Rafael kezdtek mint jobb-és balszélsők, 2-0 lett ide, Fabio be is talált). A törékeny és könnyű alkatuk miatt azonban meglehetősen könnyen nyomták el őket az ellenfelek fizikailag erősebb támadói, amit a játékvezetők nagyon ritkán honoráltak csak sípszóval. Mindkettejük komoly sérülésekkel bajlódott, de leginkább Fabiót húzta az ág e tekintetben: rögtön a debütáló szezonjában egy vállsérüléssel dőlt ki hosszú hónapokra, miután műteni is kellett. Egy Tottenham elleni FA-kupa meccsen mutatkozhatott be végül, ahol egy félidő után kiújult egy korábbi lábikra-sérülése, amiből csak a következő szezon startjára épült csak fel, hogy aztán élete harmadik felnőtt meccsén a klub színeiben ki is vágják egy azonnali piros lappal egy ligakupa-találkozón. Később debütálhatott végre a BL csoportkörében is, hogy pár perccel a vége előtt ott is kidőljön egy sérüléssel – ezúttal a stáb a CSZKA Moszkva stadionjának mesterséges talajának minőségét kifogásolta. Egyetlen szezont élt csak túl különösebb kalamitások nélkül, pont ezt a 2010/11-es idényt, amikor 25 szerepléssel zárt, gólokat is szerezve, kezdőként pályára lépve a Wembleyben rendezett BL döntőn is, mutatva egy keveset abból, hogy milyen lehetett volna Fabio a védelemben, ha egészséges tudott volna maradni.
Fabio ettől még sajnos inkább a reserve-csapatnál tűnt fel többször, állandó visszatérő vendégként szerepelt az ifik mellett lábadozásokból visszatérve, hogy aztán Ferguson állandó játéklehetőség híján kölcsönadja őt a 2012/13-as szezon kezdetén.
Rafael gondjai inkább a lapokkal adódtak elsősorban, bár ez a testvérpár mindkét tagjára igaz volt – a fizikai erőben jelentkező hátrányt nehezen tudták elsikálni, ezért néha kénytelenek voltak ezt szabálytalan eszközökkel elleplezni, több-kevesebb sikerrel. Rafael hiába mutatott fel jobb skilleket védekezésben (hiába szedte ki például Riberyt a Bayern elleni visszavágón az Old Traffordon, végül leküldték egy némileg véleményes második sárgával, hogy aztán Robben gólja a végét jelentse nekünk. Nem sokkal később pedig elkövette pontosan ugyanezt, amikor a liga tulajdonképpen legveszélyesebb szélsőjét, Gareth Bale-t felvonultató Tottenhamhez látogattunk 2011 januárjában, második sárgával küldték le). Fontos skillje volt ez viszont Rafaelnek, Ferguson alatt a United gyakran védekezett úgy a trükkös szélsők ellen, hogy az őt őrző fullbekk mellé kihúzódott segíteni az egyik belső középpályásunk (a leggyakrabban Fletcherre, néhanapján az oda betuszkolt O’Shea-re hárult ez a szerep, még később pedig Phil Jones-ra), így oldotta meg a Főnök úr egy évvel korábban például Ronaldinho őrzését is a Milan ellen, ott Fletcher segített Neville-nek.

Azonban Rafael nem szorult ilyen segítségre, felszabadítva ezzel egy nagyon fontos feladat alól a belső középpályát.
Rafael végül 17 különböző sérülést szedett össze a nálunk töltött 7 szezonja alatt (plusz eltiltások), és Fabio is hasonlóan sűrűn kapta a bejegyzéseket a medical reportjába.

Mindezek miatt meglehetősen hektikusan indult a bajnoki szezon számunkra. Stabil jobbhátvéd híján, a Ferdinand-Vidics páros ideiglenes felbomlása (és a már jóideje meglévő alapemberek sebességének eltűnése miatt) képtelen volt a csapat rendes győzelmi szériákat összerakni. Csak a bajnokságban 6 (!!) különböző párosítással állt fel a védelem tengelye (sokszor a frissen igazolt 21 éves Chris Smallinggal), míg jobbhátvédben megfordult Brown, Neville, Rafael, Fabio és Smalling is. Ennek ellenére a bajnokságban egy február 5-ig tartó veretlenségi sorozatot sikerült összerakni, ami 24 meccset számlált – hogy ez hogyan sikerülhetett, az számomra is rejtély, és kicsit talán Fergusonnak is az lehetett – mindenesetre a február után beütő hullám pontosan egybeesett Ferdinand újabb sérülésével. Az intő jelek azonban addig is sorakoztak szép számmal: ebben a 24 meccses unbeaten runban több volt a döntetlen, mint a győzelem (ebből kifolyólag sosem sikerült megnyugtató előnyre szert tenni a bajnokságban, végig pályán kellett tartani minden meccsen az összes nagyágyút), a védelem pedig riasztó számban kapta a gólokat. A sebesség hiánya, illetve a könnyen fáradó védelem miatt leginkább a második félidőben ütöttek be az ellenfelek villámcsapásai, soha annyi pontot nem szórt el a United az utolsó 10 percekben, mint a 2010/11-es kiírásban – holott ennek eddig pont az ellenkezője fordult inkább elő a csapattal. Az első 15 meccsen 16 gólt nyeltünk be, mindezt 8 clean sheet mellett (finoman szólva is hullámzó), a végén pedig 37 (!!) kapott góllal zártuk a bajnoki idényt, amiből 13 találatot az első, 24-et pedig a második félidőben kaptunk – sokan emlékezhetnek úgy erre az idényre, amiben megérdemelten hódítottuk vissza egy újabb dicsőséges hadjárat után a bajnoki címet, azonban a valóság ezzel szemben az, hogy talán ez volt a legkevésbé domináns (vagy ha úgy tetszik, legneccesebb) trófea a triplázás után. Említettem akkor, hogy a Premier League 20 csapatos lebonyolítása során az volt a második legkevesebb pontszám, amivel egy csapat bajnok lett (79), a 2010/11-es évadban pedig ezt mindössze eggyel sikerült csak megfejelni, kerek 80 pontot mentve be a célba.
A védelem helyzete nem is nagyon javult a szezon végéig még Rio Ferdinand visszatérésével sem (utána is folytatódott tovább a rotálás a védelem tengelyében), a 2011-es újév napján pedig hiába nyertünk 2-1-re a West Brom ellen a Hawthornsban, Gary Neville élete legpocsékabb meccsét produkálta United mezben, ami után február elején (szezon közben) bejelentette a visszavonulását.
Szegény Neville ennél biztosan szebb búcsút remélt, de sajnos a szervezete ezt már nem tette lehetővé, érezte ő, hogy már nem fogja bírni a tempót a Premier League támadóival szemben, elhagyni viszont nem akarta a klubot egy másik kedvéért. A West Brom ellen a hazaiak balszélsője nagyon csúnyán elbánt vele többször is, Dorranst Neville szabálytalanul sem tudta már feltartani, majd az ő zónájából érkeztek veszélyes lövések, illetve beadások (Brunt centikkel tekert mellőle a léc fölé, Dorrans veszélyes helyzetből az oldalhálóba lőtt, az éles beadásokat meg hálistennek a hazaiak centere, Scharner elpuskázta egytől-egyig, de akadt meg nem adott büntető is). Már korábban is akadtak gondjai sajnos Neville-nek a tükörszélsőkkel, Gary nagyon nehezen alkalmazkodott ahhoz, hogy az újfajta szélsők elsősorban a kaput támadják (a gyengébbik lába felé fordulva).
Neville ezek után a félidőben az öltözői slozin ülve tudta, hogy itt van vége a karrierjének, az életveszélyes megmozdulások pedig a második félidőben is folytatódtak, Ferguson pedig a 71. percben lecserélte Gary-t, akinek az volt az utolsó szereplése profi futballistaként. (Nem mellesleg ugyanez elmondható Wes Brownról is, aki hasonló tüneteket produkálva szintén távozni volt kénytelen a szezon végén, rovásán szerepelt többek közt összehozott büntető, illetve öngól a Marseille elleni BL visszavágón).

Ami pedig mégis megmentette a seggünket, az tulajdonképpen a középpályánk teljesítménye volt, és a kevésbé változatos támadósorhoz szabott egyszerűbb, de pusztító játék.

A Premier League mezőnye ekkor már javarészt átváltott a 3 fős középpályák alkalmazására (jelentős kontinentális behatások után), Ferguson azonban nem zavartatta magát azzal, hogy felvegye a számháborúzást velük. A szezont 4-4-1-1 felállással indította a United, kezdetben Berbatovval centerként, Rooneyval pedig visszavont csatárként mögötte. Ferguson még a „nagy” meccseken is gond nélkül állt fel így, még a Liverpool ellen odahaza is két fővel operált a középpálya, a terv ugyanis nem az volt, hogy a középpályán miénk legyen a kontroll. Ferguson egyszerűen annyit akart elérni, hogy a labda villámgyorsan eljusson a középpályásoktól a szélsőkhöz, akik a sebességükkel és a beadásaikkal terrorizálják majd az ellenfelek védelmeit, az akciók befejezésének pedig ez volt a fő útja. Ha a csapat játékát le kéne párolni, akkor alighanem a Liverpool elleni hazai 3-2-t kapnánk esszenciaként, ahol Scholes labdái hajszálpontosan érkeztek Nani és Giggs lábai elé, Berbatov pedig menetrendszerűen érkezett befejezni – mintha egyedül Ferguson lett volna az, aki igazán tudja, hogy mitől tudott igazán működőképes lenni ez a már kissé ütött-kopott formáció.
Berbatov szórta a gólokat a szezon elején, kezdett egész olajozottan működni a Scholes-Berbatov kapcsolat, a pálya szélén Nani pedig elkezdett igazi gyilkos fegyverré válni.
Amíg a 2009/10-es szezonban csak felvillantotta a képességeit szórványosan, addig a 10/11-es kiírásra stabilan tudta a jó teljesítményeket hozni, az ellenfelek életét pedig azzal tudta kegyetlenül megnehezíteni, hogy jobbal és ballal is zseniális lövései voltak, illetve beadni is egyaránt tudott erős és „gyenge” lábbal is. A szezont négy meccsen négy jobbszélről küldött gólpasszal indította és jöttek a gólok is. Nem egyszer fordult elő, hogy Nani a kaput támadta bal lábbal, vagy éppen kifelé cselezve beadáshoz nyitott szöget magának (kulcsfontosságú apróságok, lásd a City elleni beadást odahaza), de gyakran bal lábbal befele húzva is próbálkozott beadásokkal – az őt őrző balhátvédeknek állandó lutri volt az ellene való játék – és akkor a sebességét és az 1v1 párharcait nem is vettük még terítékre.

A 4-3-3 (vagy ha úgy tetszik, akkor labda nélkül 4-5-1) formáció nagyon ritkán került csak elő a mellényzsebből, biztos volt még erre példa, de nekem csak a Valencia ellen a Mestallában rémlik ez – ilyenkor Rooneyból lett egyedüli center (ahogy az előző szezonban), és extra tömegnek bekerült a középpályára Anderson. Valószínű az volt az egyik jelentős oka annak, hogy nem játszott 3 fős középpályával permanensen Ferguson, hogy tulajdonképpen Anderson volt a „legtámadóbb” középpályásunk (Ferguson alatt sosem szerepeltek valódi tízesek a keretben, a Bruno Fernandesek és Juan Maták prototípusai ismeretlenek voltak a Főnök úr regnálásának idején, Fergie valószínű viszolygott az alkalmazásuktól), illetve az, hogy Rooney góllövő formája az előző szezonhoz képest teljesen megszűnt – legalábbis a szezon kezdeténél.
Rooney formájának kezdeti hanyatlása miatt Ferguson próbálkozott a Hernandez-Berbatov páros összeerőltetésével is, ami sehogyan sem akart működni, érezhető volt a kísérletezési szándék azzal a céllal, hogy a Ronaldo-Tevez páros távozása után elvesző változatosságot valahogy pótoljuk. Ennek azonban az lett a vége, hogy Ferguson annyira nem bírta nézni a páros szenvedését a pályán, hogy Hernandezt kizavarta a pálya szélére, más esetben pedig Smalling kötött ki kényszerűségből centerposzton az utolsó percekre – mindez azonban hálistennek csak lábjegyzet a szezon margóján.

A feljebb beharangozott középpályánk elsősorban Scholes játékának köszönhetően aratott, aki talán élete legjobb teljesítményeit hozta össze ebben az idényben. A gólokat már ugyan nem szórta (már nem tartozott a feladatai közé, hogy a tizenhatos környékére érkezzen második hullámban), viszont szabadon tehette azt, amihez ő értett a legjobban a világon: tökéletes ütemben szórni a labdákat a támadóknak a négy égtáj felé. Miközben még mindig az övé volt a legtágasabb passing range a világon.
Ma már kérdéses, hogy Scholes játéka mennyire tudna kibontakozni, ugyanis a 2010-es évek elején még egyáltalán nem volt divat az intenzív presszing a Premier League-ben (hol voltunk még ekkor Klopptól és Peptől ugyebár), úgyhogy a védelmeken és a védelmek előtt csücsülő passzgépeken minimális nyomás volt csak ekkoriban, mindenesetre a passzjáték és a labdabirtoklás fontossága már kezdett jelentősen felértékelődni a szigeten is. Ennek ellenére sajnálatos mégis, hogy Paul Scholes tulajdonképpen minden szezonban világklasszis szinten játszotta ezt a szerepkört, illetve több évvel korábban villantott van Nistelrooy mögött egy teljesen eltérő szerepben 20 gólos idényt is, így 5 különböző alkalommal szerepelt a neve az év végi Aranylabda-szavazás 50 fős shortlistjén – hogy aztán sohase érkezzen a neve mellé egyetlen árva szavazat sem.
Scholesnak köszönhettük nagyrészt azt, hogy ebben a szezonban a két fős középpálya nem omlott össze az ellenfelekhez viszonyított gyakori emberhátrányokban, illetve vele tudtuk villámgyorsan és hajszálpontosan átforgatni a játékot egyik szélről a másikra, ami 4-4-2 és masszív széljáték esetén kulcsfontosságú, ezen felül szórta a gólpasszokat is.
A középpályánk az idény során többnyire egy passzgépből (Scholes/Carrick) és egy energikusabb, mobilisebb játékosból (Fletcher/Anderson) állt, fenntartva némi egyensúlyt, és ez működött is – egészen addig, amíg a Fletcher-Anderson páros ki nem dőlt egyszerre sérülésekkel.
Februárban előbb Anderson esett ki két hónapra, majd Fletcher (influenza) márciustól hiányzott egy hónapon át – pont a legdurvább darálás közepette, amikor a „business end”-be érkezett a szezon, amikor minden sorozatban dűlőre kellett vinni a dolgokat, sorsdöntő meccseket játszva háromnaponta. Egyedül Hargreaves jelenthetett volna segítséget, azonban szerencsétlen Owen ugyan nagy nehezen felépülni látszott a térdszalag-műtétjeiből, de mikor novemberben visszatért a Wolves ellen egy hazai bajnokin, mindössze 5 percet bírt játszani. Ismét bicegve hagyta el a játékteret, és soha többet nem láthattuk őt Man Utd mezben ezután.

A szezon végén Ferguson megerősítette, hogy a klub nem ajánlott Hargreavesnek új szerződést, holott Owen felajánlotta még azt is, hogy ingyen játssza végig a 2011/12-es idényt. A klub orvosai meg voltak győződve róla, hogy Owen profi karrierjének vége, a térdszalagjai nem fogják bírni soha többet a terhelést, Hargreaves saját stábja pedig videókat posztolgatott az általa végzett edzésmunkáról Youtube-ra, hogy meggyőzzék az érdeklődő klubokat az ellenkezőjérúl. Hargreaves orvosa szerint egyébként a térde még egy Eiffel-toronyról történő leugrást is kibírt volna, az ajánlatok azonban csak nem záporoztak – egészen addig, amíg a City be nem jelentkezett érte.
Mancini tudta, hogy Patrick Vieirát valahogy pótolni kell majd, nem mellesleg Yaya Tourét biztosan el kell engedniük az Afrikai Nemzetek Tornájára, úgyhogy kellett valakit viszonylag szűkös határidőn belül villantaniuk. Megkerestek fűt-fát, értesülések szerint De Rossi, Gago és van Bommel aláírásaira is vadásztak, de egyik sem jött össze, maradt hát Hargreaves, aki végül mindössze egyetlen bajnoki szereplést tudott produkálni (hogy aztán a City bajnoki címét ünneplő csapatbuszon parádézva láthassuk újra).

Eredetileg a WBA egyéves ajánlatát akarta elfogadni, amikor beérkezett a City hívása, amit a BL-szereplés miatt elfogadott (hogy aztán végül kimaradjon a nevezettek névsorából is).
Talán az egyik legsajnálatosabb karrier Owené a Főnök úr regnálása alatt (ha esetleg Ravel Morrison esetében nincs kedve valakinek vitázni ezen), bőven lehetett volna még egy-két jó idénye a klubnál, azonban jöttek a térdszalagok és elvitték szegényt a homokozóba – Ferguson pedig, kicsit talán igazságtalanul, az egyik legnagyobb csalódást keltő igazolásának titulálta őt a könyvében.

Visszatérve a mi középpályánkra: Anderson és Fletcher kidőlésével kezdett tehát kicsit ingataggá válni a Scholes-Carrick páros, mivel a mobilitás és a stabil szerelések, illetve az energia hiánya hamar megbosszulta magát. Végig kellett nézzük, ahogy március elején előbb a Chelsea fordít ellenünk odahaza a második félidőben bajnokin (Fletcher ugyan kezdett, de őt elsősorban Ashley Cole kikapcsolása kötötte le), még egy fordulóval később pedig azt, ahogy a fenti párost a Liverpool kegyetlenül lerohanja az Anfielden és Kuyt mesterhármast szerez úgy, hogy egyikük sem volt képes lekövetni a mozgását. Kezdett elakadni hát a hajó, a bajnokságban ekkor 60-57-re vezettünk az Arsenal előtt, azonban Wenger alakulata 1 meccsel kevesebbet játszott nálunk.
Lépni kellett valamit, mielőtt jobban is elszabadul a káosz: Ferguson pedig kísérleti jelleggel Ryan Giggst tette be Carrick mellé a pálya közepére.
Giggs ugyan nem volt egy kimondott szerelőgép, de képes volt némi energiával nagyobb kontroll alatt tartani az ellenfelet, mint Scholes, mindezt Carrick egészítette ki az elcsípett passzok művészetével – így a páros viszonylag stabilan meg tudott állni a lábán, segítség nélkül.
A Giggs-Carrick duó pedig már rögtön a következő bajnokin, a Bolton ellen kezdett, és ugyan nem volt elsöprő a játék (1-0 ide), de mindenképpen stabilan működött a gépezet.
Ez volt Giggs debütálása a pálya közepén, egy olyan szerepkörben, ahol soha korábban nem játszott, még ifiként sem. Valószínű sokat segített neki az alkalmazkodásban az a nem mellékes tény, hogy Giggs még 2009 körül elkezdte az edzőképzést, mivel 36 éves volt már ekkor, közeledett karrierje vége felé (legalábbis mi azt hittük róla), Ferguson pedig szerette volna az edzői stábban látni Ryant.
Különben nem ez volt Ferguson első kísérleti húzása (ugyebár), játszott már nálunk Alan Smith ütközőt center helyett – bővebbet a sorozat korábbi részeiben.
Ferguson az 1-0 után továbbra is bizalmat szavazott hát a Giggs-Carrick párosnak, akik akkora aratásokat rendeztek ezután, hogy nagy meccseken is velük álltunk fel – így volt ez a Chelsea elleni bajnoki döntőnek is beillő május 8-i fordulóban, az ellenük vívott BL-negyeddöntőkön, illetve egy körrel később a Schalke elleni elődöntőn is (igaz ott a visszavágón már a tartalékosság jegyében a Scholes-Anderson-Gibson trió kezdett). Scholes ekkor már csak csereként szólt bele a mérkőzések alakulásába, és a Fletcher-Anderson duó felépülése sem kavart bele a műsorba, utána is zavartalanul folytatódott a Giggs-Carrick előadás, az eredmények pedig elintézték a szezon legpiszkosabb munkáit: a Chelsea-t idegenben és otthon is megvertük a negyeddöntőkben (1-0, 2-1), a Schalke is kettős győzelemmel lett hazaküldve (2-0, 4-1), kigurigázva ezzel 4 éven belül a harmadik BL-döntős szereplésünket, a május 8-i meccsen pedig szintén 2-1-el mehetett haza Ancelotti legénysége, akiknek erre a szezonra le is főtt a kávé – Carlo pedig idény végén fel is kellett hogy álljon a kispadról.

A szezon során történt még egy másik gyökeres változás is, ami szintén befolyással volt az idény hajrájára – ez pedig Berbatov szép lassú kikerülése volt a kezdőből. Berba kegyetlen gyakorisággal termelte a gólokat a bajnokságban, elsősorban a beadások kíméletlen kihasználásával, egészen januárig. Mesterhármasokat hintett a Liverpoolnak, a Blackburne-nek (ott ötnél állt meg a számláló), majd a Birminghamnek is, van Nistelrooy rekordját beállítva az egy szezonban szerzett mesterhármasokat tekintve. Ferguson azonban továbbra is a sebességet és az intenzitást akarta látni a támadósorban, Berbatov lassabb és türelmesebb, labdát tartogató játéka pedig nem nagyon illett a képbe. Rooney játéka is akkor kezdett éledezni, amikor Hernandez játszott előtte, megdolgozva a sebességével a védők közötti csatornákat, kirángatva őket megszokott helyükről, helyet teremtve ezzel Rooneynak. Ferguson ezért január után már szinte kizárólag csereként számított csak Berbatovra, a fontosabb meccseken is Hernandez vitte a pálmát, ahol borzasztóan fontos találatokat szerzett és mindezt konzisztensen szállította. Győztes gólt szerzett a Southampton elleni FA kupa meccsen, az ő két góljával ejtettük ki a Marseille-t, a Chelsea-nek a győztes BL negyeddöntőben és a döntőnek bizonyuló bajnokin is betalált, illetve a Pool hálóját is bevette az Anfielden – igaz 3-0-ás hátrányban ez már nem sokat segített, de korábban szintén az ő góljával dőlt el a Valencia elleni idegenbeli csoportkörös meccs a Mestallában, és gondolom mindenkinek rémlik még egy találat a Chelsea ellen a Community Shieldről.
Hernandez nemes egyszerűséggel kiszorította hát Berbatovot a kezdőből, olyannyira, hogy Ferguson már a Bajnokok Ligája döntőjének keretébe sem nevezte a bolgár centert.
Ezzel pedig eljutottunk az idény utolsó fejezetéhez.

Ferguson a 2011-es fináléra ismét összehozta az esélyt arra, hogy végre egy döntőt olyan meggyőző dominanciával nyerjen meg, amilyenre mindig is vágyott, hogy végre korszakos csapatként maradjon meg a United a történelemkönyvekben is – az 1999-es és a 2008-as döntők (a 2009-esről nem is beszélve) kétségkívül messze voltak ettől a jelzőtől.

Elég kellemetlen volt a sors keze, hogy pont azt a Barcelonát dobta vissza nekünk, amelyik nem csak egy szűk 3 éves periódus, hanem kábé minden idők egyik legjobb (ha nem a legjobb) alakulataként operált.

A döntőre való felkészülés alatt mindenhol jelentek meg cikkek a várható ütközet képéről, a várható felállásokról, és rengeteg tanulságot igyekeztek levonni a két évvel korábbi fináléból, amit vélhetően Ferguson is megtett a stábjával – kellemetlen volt azonban a tény, hogy a 2009-es döntőből tulajdonképpen egyetlen párharc sem ismétlődhetett meg (a Vidics-Ferdinand vs. Messi kivételével), mivel a keretek jelentős része lecserélődött a két év alatt, a Barcelona kemény labdabirtoklós játéka pedig tulajdonképpen négyzetre emelkedett.
Mindenesetre a Barcelona tervével és felállásával kapcsolatban volt kevesebb a kérdőjel, arra lehetett számítani, hogy a legerősebb tizenegyből egyedül Abidal lesz a hiányzók listáján, aki a gyógykezelése után lábadozott és egy medical checkre várt a döntő előtt, a helyén elképzelhető Maxwell és Adriano pedig legalább egy nagyságrenddel gyengébb játékerőt képviseltek. Itt lehetett volna a Barcelona egyetlen gyenge pontja – elméletileg.

A United részéről Ferguson tulajdonképpen két forgatókönyvet képzelhetett el. Vagy feláll a sokak által javasolt 3 fős belső középpályával (felbontva a Rooney – Hernandez duót, nyilván Rooney lett volna mindenképp az egyedüli center) és megpróbálja féken tartani az ellenfél három amúgy is bivalyerős középpályását és valahogy még a hamis kilences szerepben labda felé visszalépkedő Messit is, azt üzenve ezzel a csapatnak és a szurkolóknak, hogy megpróbáljuk büntetőkre menteni valahogy a 120 percet, mivel többet aligha remélhetünk a döntőtől.
A másik elképzelhető terv szerint pedig Fergi felrakja a papíron legerősebb kezdőnket, Hernandezestül, Giggs-Carrick párossal, és megpróbáljuk felvenni a kesztyűt játékban és támadások építésében, masszív széljátékkal és villámgyors átadásokkal – felvállalva az életveszélyes kétfős középpályát a Rooney-Hernandez duóval elöl.
Ferguson pedig az utóbbi mellett döntött.

Amikor beérkeztek a benevezett kezdő 11-ek névsorai, akkor már sejthettük, hogy végképp nem lesz egyszerű dolgunk – Abidal is köztük volt. Sokkal érdekesebb volt azonban Ferguson részéről a cserepad névsora. Szerepelt rajta három középpályás (alighanem sejtette Ferguson, hogy a vékonyka középpályás jelenlétnek nem árt majd a meccs során egy kis felturbózás), velünk volt Scholes, Anderson és Fletcher is. A padon ült még minden csapatrészre egy-egy sorkatona, van der Sar pótlásának Kuszczak, a középhátvédek mögé Smalling, a szélsők mögé Nani és némi meglepetésre ugyebár Berbatov helyett Michael Owen, aki alig kapott lehetőséget már ebben a szezonban. Ferguson ennek ellenére mégis őt vitte a Wembleybe, mivel „ha az utolsó percekben gólra lesz szükség, akkor inkább bízik Owenben, mint Berbatovban”. Ferguson telefonon hívta fel Berbatovot a döntő előtt és közölte vele, hogy a szíve szakad meg, de nem tudja magával vinni Dimitart (aki zárójelben megjegyzendő, hogy Tevezzel együtt végzett 20 góllal a Premier League góllövőlistájának az élén, joggal tartva igényt legalább a cserepad egyik helyére).
Berbatov nagyon a szívére vette ezt a döntést, és szerintem óriási szívről-lélekről tett tanúbizonyságot azzal, hogy ennek ellenére velünk maradt és dolgozott keményen tovább, igaz ezt a döntését későbbi bevallása szerint megbánta. A döntőn is jelen volt, igaz csak az öltöző környékén, a nézőtérre, vagy a pályára nem ment ki egy percre sem.
Nani a jó forma ellenére abból a megfontolásból maradt a padon, hogy a világ talán legjobb támadó jobbhátvédje, Dani Alves ellen jobb lesz azt a Parkot játszatni, aki képes védőmunkát is végezni.

Kérdés volt még, hogy a Barcelona eszméletlen magasra tolt védelme hogyan muzsikál majd a csatornákba bestartoló Hernandez sebessége mellett, a válasz pedig fájdalmasan egyszerű volt. Javiert ötször kapták lesen a partjelzők, a beindulásait kicsit még tapasztalatlan játékosként simán leolvasta a Barcelona védelme. Sokat elárul mindkét félről az a tény, hogy a Barcelona hátsó sora ebben az összeállításban mindössze 60 percet játszott abban a szezonban.
A meccs kezdeti szakaszában volt pár említésre méltó momentumunk (sikerült a visszalépegető Messit szerelni, Park veszélyeztetett), de ahogy eltelt pár perc, úgy kényelmesedett bele a Barcelona a saját játékába – mi pedig semmit nem tudtunk tenni azért, hogy ebben megakadályozzuk őket.
Kezdjük az elején: azt már tudni lehetett a 2009-es döntő óta, hogy Busquets legalább olyan fontos tagja a középpályás sornak, mint Xavi és Iniesta. Busquets ugyanis képes volt (és még a mai napig is képes) lerázni az ellenfél presszingelő játékosait és kihámozni a labdát nyomás alól, és majdhogynem ugyanolyan passing skillekkel rendelkezett, mint Xavi, úgyhogy vakon is leosztotta azt bárkinek. 2009-ben még nem sejtette Ferguson, hogy szükség lesz őt is kikapcsolni, azonban 2011-ben ezt már lehetett tudni előre.
Rooney feladata lett volna Busquets féken tartása, illetve a vérének szívása labda nélkül – elméletileg. Rooney az egész meccsen nagyon gyengén őrizte csak Busquetset, más kérdés, hogy ezt talán az egyetlen szerzett gólja vindikálja – ha végig engedelmesen követte volna fel-alá Sergiot, akkor biztosan soha nem lehetett volna megjátszani labdaszerzés után. Létfontosságú lett volna ez azonban, mivel várható volt, hogy ha nem teszünk az akcióik megakasztása ellen semmit, akkor 70+%-os labdabirtoklást fognak átlagolni, magyarul elevenen temetnek el minket és győzelemig passzolgatják magukat. Nem tudtuk azonban feltartóztatni ebben őket, Busquets volt az első gyalog, aki szabadon kezdett el masírozni, azonnali 2v3 emberhátrányba taszítva ezzel a középpályánkat – és a labda felé visszalépő Messi fenyegetése még nem is került az asztalra.
Csináltam a Barcelona labdakihozataláról évekkel ezelőtt egy videót, tudom, hogy kezd kényelmetlenül hosszú lenni a bejegyzés (és Rooney ollózásáról sem emlékeztem meg, mivel elsősorban taktikai szempontból igyekszem vizsgálódni, de a kedvenc találatom, eskü), úgyhogy akinek van kedve, az tekintse meg. (Itt elmagyarázom pont egy 2011-es Real Madrid-Barcelona jelenet keretein belül, hogy miért is fontos őt féken tartani.)

A meccset tulajdonképpen a zavartalanul operáló Busquets, és a fékezhetetlen Messi nyerte meg a Barcelonának, szerencsétlen Giggs és Carrick vajmi keveset tudtak tenni azért, hogy egyáltalán a védelem előtti vörös zónát tisztán tartsák, Ferdinand és Vidics pedig kényelmetlenül magasan kellett hogy játsszon, a megszokottnál is távolabb a kaputól, ami már a megkopó sebesség miatt egyiküknek sem ízlett.
Rooney gólja felvillantotta ugyan egy halovány sugár képében azt, hogy milyen is lett volna a játékunk, ha az ellenfél nem egy futballtörténelmi korszak legerősebb alapköve (gyors labdaszerzés, egyérintők, kíméletlen befejezés), de sajnos a játék képe alapján sejteni lehetett, hogy a második félidőben megint nem nekünk fog fújni a szél, kivéve ha Ferguson belenyúl érdemben a meccsbe – azonban nem tette.
Ez az egyik legerősebb kérdőjel számomra a karrierje során, Fergusonról ugyan tudvalevő volt végig, hogy nem akkora meccsekbe belenyúlkáló taktikus, mint mondjuk Mourinho, Ranieri, vagy Ancelotti (vagy bármely másik olasz szakember), de a londoni döntő félideje egyszerűen kiabált a változtatásért.
Ne feledjük, a padon egymás mellett gubbasztott a Fletcher-Scholes-Anderson tricikli, a középpályánkon teljesen elveszni látszó Giggs-Carrick páros pedig könnyezett egy kis segítségért – ez mégsem érkezett. Ferguson mindössze annyit tett, hogy Parkot és Giggst felcserélte egymással a szünet után, valószínű azért, hogy Park energiáját a védelem elé csempéssze át, ám (micsoda meglepetés) ez szinte semmit nem segített rajtunk. Emellett Ferguson ugyan elég bátor volt hozzá, hogy Fabiot kezdesse jobbhátvédben, azonban azt továbbra sem értem, hogy miért nem volt szélsőhátvéd a cserepadon, miközben tisztán tudni lehetett azt is, hogy ha Fabio kezd, akkor szinte 100%, hogy le kell majd cserélni, mert vagy megsérül, vagy egyszerűen csak elfárad. Mindenesetre Londonban az előbbi következett be, Fabio görccsel terhelten cammogott le a gyepről a hetvenedik percben, őt Nani váltotta, Valencia pedig jobbhátvéddé avanzsált.

A Barcelona végül 3-1-gyel kocogott be a célba, zsebre tették a gratulációkat, illetve a „világvalahavoltlegjobbjai”-jelzőket.
Hogy Ferguson cselekedhetett volna másképp is, az tény. Lehet, hogy háromfős középpályával jobban féken lehetett volna tartani a Barcelonát, de nyerni talán még úgy sem sikerült volna. Ferguson ezért erőltette tovább a „saját” játékunkat, hátha legalább egy emlékezetes meccs kerekedik ebből, de ez sem történt meg. A józan ész azt mondatja velem, hogy aznap este semmilyen felállásban, semmilyen tervvel nem nyerhettünk volna, de a mélyen lapuló Vörös Ördög azt kiabálja, hogy talán háromfős középpályával, őszintén bekkelve… de ez már sosem derül ki.

Ferguson elbukta hát a második döntőt is a Barcelona ellen, a csapatot pedig újabb csapások érték, akár csak két évvel korábban: akkor Tevez és Ronaldo hagyott ott bennünket végleg, 2011-ben pedig Scholes és van der Sar akasztották szögre a stoplist a döntő után. Ferguson pedig alighanem sejtette, hogy rohamosan fogynak az esélyek arra, hogy a szájíze szerint domináns játékkal nyerjen meg egy döntőt, mivel a keret magját adó játékosok (Vidics, Ferdinand, Rooney, Carrick, Giggs) lábaiban már igencsak fogyott a sebesség és az energia, nélkülük pedig nem lehetett elképzelni a dolgot. Addig kellett hát sakkozni, amíg lehetett – mivel az ő szervezetében is elkezdett ketyegni az óra.

Legközelebb innen folytatjuk.