Szokásos csendességben zajlottak az elhagyott kolostor ötödik emeletén meghúzódó társaság napjai. A Vörös Rend tagjai – ahogyan magukat hívják – egykor ugyan szebb napokat látott, valaha királyi erődjükből voltak kénytelenek, ha csak ideiglenesen is elvonulni a nyilvánosság elől, hogy a bolygók együttállásának utolsó napjain sikerüljön véghezvinni az igézetet, melyet egy rég elfeledett, ősi könyvben találtak.

A Rend legtöbb tagja már nyugovóra tért egy újabb sikertelen kísérletekkel teli napon, egyedül Eduár mester volt még ébren, elmerülten figyelve az éppen csak parázsló kandalló utolsó lángjait, amikor különös dologra lett figyelmes. Egy apró széndarabra, mely se nem izzott, se el nem égett, de titokzatos feketeségével csillogott a tűzhely közepén. Eduár felkelt bársonnyal vont karosszékéből, és közelebb lépett a jelenséghez. Hiába volt ugyan járatos az alkímia és az aranycsinálás fortélyaiban, ilyet még nem látott. Kezébe vette a széndarabot, s ahogy tüzetesebben megvizsgálta, észrevette, hogy a fekete anyag szabályos dodekaédert formál, egyik oldalán tükörszerűre csiszolva.

Eduár mester nem volt régóta a rend tagja, de tudta, hogy az ilyen jelenéseket azonnal jelentenie kell Alois nagymesternek, s mire gondolatai végére ért, lábai már a nagymester hálókamrájához vezették. Rövid, de határozott kopogással jelezte érkezését, Alois úr pedig hamarosan ajtót is nyitott. Karmazsin talárját még nem váltotta hálóruhájára, így Eduár könnyebb lelkiismerettel vágott bele felfedezésének közlésébe.

– Bocsánatát kérem, nagymester, hogy ily késői órán zavarom, de ez a széndarab, ez a kis fekete kavics egy olyan anomália, amit csak a nagymester úr ismerhet igazán.
– Sose láttam még ilyet – dörmögte rekedtesen Alois.
– Mit tegyünk most? – érdeklődött félénken Eduár. – Hiszen a tűzre csak nem dobhatjuk vissza!
– Várnunk kell, és majd meglátjuk – próbálta meg rövidre szabni a beszélgetést Alois mester, azonban nem számolt azzal, ami ezután következett.

Eduár még egyszer mélyen belenézett a széndarab legfényesebb lapjába, és onnan már nem volt visszaút. Egy ablakot látott. Egy hatalmas ablakot, amelyből hófehér kezek integettek, s próbáltak meg a kilincs felé nyúlni, de hiába. És akkor leesett.

Alois és Eduár csak egy pillanatra néztek össze, de tudták, nem más ez, mint az eddig hiába űzött varázslat feléledése. Pedig egyértelmű volt. Az együttállás utolsó napján, egy utolsó órára még megnyílik a nyugati ablak. De nem örömhírt, sem tejjel-mézzel folyó másik világot, hanem hófehér csontokkal borított mezőket láttak benne, ahonnan hamvas, nyálkás bőrű démonok próbáltak meg átnyúlni a Vörös Rend világába, amikor Eduár megpillantotta a démonok legnagyobbikát. A szemük elválaszthatatlanul összeakadt, és a fiatal mestert iszonyú fejfájás kezdte gyötörni, majd hirtelen meghallotta minden gonosz atyjának hangját. Az első értelmetlen szófoszlányok után már egyértelműen kivehető volt mondandója:

– Akarjuk! Akarjuk! Akarjuk! – nyögte hörögve Eduár fejébe hatolva.
– Mit akartok?! – kiáltott a fájdalomtól önkívületben Eduár.
– Az első számú növendéket! Az első számú növendéket!

Közben Alois nagymester elrohant, hogy figyelmeztesse a növendékeket, a gonosz lelkek őket akarják, azonban az első számú ifjat sehol sem találta. Kétségbeesésében már imádkozni akart, amikor végre rábukkant. Az ifjú a konyhásnő lányának portréja előtt térdelve zokogott, és önkívületben kérlelte a képmást, hogy vigye magával, vigye el arra a másik, hófehér világba, mire a nyugati ablak a festmény helyén megnyílt, és a fehér kezek már az első számú növendék karjába kapaszkodva készültek lelkének elrablására. A démonok azonban nagy mohóságukban megfeledkeztek az Eduár által nyitott portál védelméről, így a fiatal mester magához térve a mágikus kötésből az együttállás utolsó percében a kezébe akadó első idézetet olvasta rá a nyugati ablakra. Időcsapda varázslat volt, mely következtében az együttállás a portál túloldalán szétcsúszott, mire Alois, karjában az ájult első számú növendékkel berohant a közös terembe. Eduár nem szólalt meg, de lihegéséből látszott, energiáit jócskán megcsapolta az ablak bezárása. A nagymester finoman egy székbe helyezte a növendéket, odalépett a fiatal mesterhez, és vállára téve kezét csak ennyit mondott:
– És még minket hívnak ördögöknek…

Harrari Ezra vendégposztolt. Köszönjük!