A blog történetét végigkísérik a vállalkozó kedvűek által beküldött vendégposztok. Nehéz dolog egy darabot kiválasztani a rengeteg különböző stílusú és témájú bejegyzésből, hiszen volt, hogy egy nap kaptunk két remekművet, egy MU-MÁV hasonlatot és egy autó-allegóriát. De kaptunk hiánypótló oknyomozást a United elkallódott tehetségiről, vagy útmutatást az átigazolási dzsungelben való eligazodáshoz. Itt és itt mindenki megkeresheti a neki legjobban tetszőt (vagy a sajátját), de hogy ne csupán egy bekezdésből álljon ez a bejegyzés, újra közzétesszük Parraghramma elmélkedését a 2011-es BL-döntő utánról, hátha most már meg is értjük.

A Rioi kivetítőn sistergő konfettieső és az az előtt, csíkos pólóban parádézó köcsög sziluettje sűríti mindazt, amitől titkon legmazochistább elvtársaink is szorongtak, amit a United szurkoló hetek óta próbál tudattalanjának egy vastagfalú tömlöcében felejteni. Ha a távkapcsolón való, óvatlan gombnyomás következtében szembesülünk hasonló szerzettel, teszem azt Flour valamely klipjében, legfeljebb egy sietős kacajjal tudnánk le az evolúció eme népszerű zsákutcáját, de most más a szitu, más a szereposztás, más a műfaj. Sokkalta másabb. Egy idegen entitás zongorázik a gombokon, és bármelyik csatornára téved, a látottakon könnyfakasztó vehemenciával röhög. És nem fárad – sem az ujja, sem a torka, egészen kis megszakításokkal immáron három éve. Nem érdemes hát bíróznunk, viktoroznunk, hogy de hát hogy fújhatta be azt a büntetőt, hogy hogy a fenébe adhatta meg Messi lesgólját, csalóznunk, hogy lám-lám, ezúttal Carrick mellett lett migrénje Busquetsnek, jé, cöcöcö, ott a díszpáholyban Al Pacino mit mond a diktafonjába? Badarság! Tisztán kell látnunk – ha már egyszer, vagy inkább újfent, megadatott nekünk a lehetőség, hogy tisztán lássunk. Sőt, hogy: lássunk. Pláne, egy ilyen tanulságos horrorpornót.

Tegnap éjjel a Krúdyban, a bajnoki cím szerénykörű ünneplése közepette, ad hoc jelleggel diskuráltunk Schumacher végtelenül szimpatikus manővereiről, a pedofíliában rejlő lehetőségekről, arról, hogy a sörözött vizet milyen márkajelzés alatt kérjük a korsóba, de szóba kerültek a horrorfilmek, meg… meg ööö… meg egy nem oly régi Bajnokok Ligája döntő. Csak ma, miközben a homlokomból hessegettem a darazsakat kifele, eszméltem rá, mily magas is a labda.

A nyilvános helyeken való meccsnézés kényelmetlen velejárója, hogy a kulturált érzelem-nyilvánítás keretei béklyóba kötik a szurkolót. A Barcelona drukker elégült ábrázattal nem verheti ki a tiki-takára (igen, a faszát), ezzel szinkronban a soros ellenfél legrosszabbra készülő szimpatizánsai pedig nem okádhatnak partedliként felkötött eü zacskóikba. Egy képmutatástól és protokolláris mázaktól steril világban ez lenne az érzelmek korrekt megnyilvánulása, ha a képernyőn az zajlik, ami történetesen zajlott. Miszerint az egyik fél tíz percig próbálgatja a domina szerkót – emitt lötyög, amott bevág -, hogy a továbbiakban pár rosszalló pillantással tűrje a legvadabb pozitúra-váltásokat is, és végül önként vegye szájába a biliárdgolyót. Az űrbuzik megdömöcköltek minket, akkurátusan végigjárva majd’ összes testnyílásunkat, értsük, ugye?

A megszáradt, sóvirágos mágnestáblát majd a blog főállású okosai összekaristolják, az ilyesmi amúgy sem sajátom, és nem érzem magamban azt a pszichés állóképességet, mely a Szörnyűséges Traumával való, újbóli és aprólékos szembenézéshez szükséges volna. Jacko és Redi majd megmondják, miért kellett újra a két évvel ezelőtti, megbukott sláger kottáját alapul venni. Hogy Giggs individuális restségből vagy edzői utasításra maradozott le a középen kényszerítőző törpékről, megoldhatatlan feladat elé állítva a szűrői gorombaságokra gyárilag képtelen Carricket és a szűrői gorombaságokra mégiscsak képes Valenciát. Hogy valszeg Paknak is csak 3 tüdeje van, max három és fél, és még őt sem dobja fel, ha a negyedik, végre-valahára sikeres szerelési kísérlete nyomán a játékszer Tudorhoz vagy Vidorhoz kerül vissza. Megmondják, hogy Mr. Shakira másod-harmadmagával hogy hüvelyezte ki és rágicsálta el ráérősen a csodafegyverünket, aki energiáit a lesvonal egyik oldalán bosszankodó kézifékezések formájában, a másikon pedig monomániásan oszcilláló gólyafosként égette el. Kiszámolják, hogy a második gólnál mennyire állt rossz helyen a búcsúzó holland. Levezetik, hogy miért nem tudtunk fejfájást okozni Busquetséknek. Állást foglalnak, hogy ezek hiányában, HA máshogy vágunk nekik, vajon mennyire lett volna kicsivel intergalaktikusabb a két csapat közötti különbség.

Vagy nem. Szerintem tartható nézet, hogy ez a valós difi. A mérkőzés alatt érzett undor és rettegés komótosan oldódik egy még csüggeteg, de tisztább, naiv illúziók által el nem homályosított tekintetben. Mint egy alattomosabb hatásmechanizmusú horrorfilm esetében. Az elsőre erőltetettnek tetsző analógiát igazolandó pedzegethetnénk a barkeriánus értelmezéseket (úde intellektusos vagyok), mely szerint a horror az ember testi, biológiai esendőségével szembesít, a lovecraftiánust (úde nagyon…), mely a rémfilmek kozmikus félelmére, a túlvalóval szembeni nyomasztó alárendeltségre helyezi a hangsúlyt, vagy a horror alapvető dramaturgiáját, mely a lelepleződésen alapszik, azon, hogy hogy és mikor bizonyosodik be: a Rém van. Létezik. Könnyed és precíz balettmozdulatok vészjósló surrogásával közelít kifürkészhetetlen irányokból. És egy viharos májusi estén magáévá tesz minket több millió álmélkodó Földlakó okulására. A Labdán Járó vezényletével kilapított bennünket az űrhenger.

A United szurkoló hangulati holdudvara még napokig lesz telítve szomorúsággal, az elemi lealázottság lassan illanó létélményével, de akik nem Harold Camping szerencsétlen követőinek eltökéltségével várták ezt a bizonyos május estét, azok vélhetően nincsenek, nem voltak kitéve olyan pofára esésnek, mint Harold Camping követői vagy mint a tetováló szalonból fülig érő vigyorral előmasírozó szitiszurkesz. A Végső Boldogság várása – jelentse ez akár a mennyei elragadtatást vagy a városi rivális ikonjának leigazolását -, amennyiben hajlamosak vagyunk az esetleges késedelmeket elnézni – akár a szekta vezetőjének, akár a sportbulvárnak -, lélektanilag biztos kifizetődőbb, izgibb, mint a kockázatkerülő defetizmus, mindenképpen tökösebb megélése a dolgoknak. Ki tudja, talán a blog hírhedten pesszimista szerzője és én is irigylem őket. Így vagy úgy, azért túléljük, az élet megy tovább. Nyilván adódnak még a továbbiakban kis és kevésbé kis közösségi zrikák, nekem is van barszalonnás kollégám, sőt, még az anyám is az, bassza meg. De hétfőn reggel az előbbit szó nélkül fogom lebuzizni és lemetroszexuálisozni, leűrfocizni és lecsalózni – egy ördögös címerrel dekorált pólóban, méltóságteljes flegmasággal.

Mert a sértettségen, a férfiúi büszkeségünk megré… megtépázásán túltéve magunkat, együttes lelkesedéssel örülhetünk annak, ami idén bebizonyosodott: a Manchester United a kizárólag Földi létformákat foglalkoztató klubok legjobbika. Ez pedig minimum zsírság.

.m.