A bajnokság hajrájához érünk lassan, hét meccs van a célig, és még tevékenyen beleszólhatunk a végeredmény alakulásába. Persze nem úgy, ahogy szeretnénk, hiszen 99%, hogy nem leszünk bajnokok, inkább egyfajta PL grincsként ronthatjuk el sorra a bajnokaspiránsok kedvét a végső csaták során. Az Arsenal és a City lerashfordozása és bajnoki reményeik sárba tiprása után most a Spurs elszomorítása a cél, főleg Pellegriniék győzelmének tudatában, ha komolyan gondoljuk a Wenger Trophy megszerzését. A hátralévő meccseink valószínűleg legnehezebbje, a Tottenham-Manchester United bajnoki mérkőzés következik.

Sokat fordult a világ, idén a Tottenham pályázik a bajnoki aranyra, mi meg örülünk, ha odaérünk a BL selejtezőt érő negyedik helyre – bár nem a csirkék szokták az aranyfényben csillogó tárgyakat kergetni, ez inkább amolyan szarkazmus (instant cáfolat a Kiskakas gyémánt félkrajcárja), meg a kapzsi ördögök ismérve – talán mégsem lépünk esélytelenül a White Hart Lane gyepére. Bár kétségtelen, hogy az idényben eddig mutatott játék alapján a Spurs tűnik esélyesebbnek, több érvet is fel lehet hozni a remélt sikerünk mellett. Például:

Ilyenkor fel szoktuk emlegetni a történelmet, ami esetünkben elég impozáns: a londoniak 2001 tavaszán győztek utoljára ellenünk hazai pályán (mi vagyunk a WHL mumusai, ami már majdnem egy grincs), ez azt is megmutatja, hogy van rekord, ami még Moyes figyelmét is elkerülte. Senki sem lehet tökéletes. Az is igaz, hogy három éve mi sem tudtunk nyerni a kakasok szemétdombján. Fontos tényező, hogy az első hat helyezett ellen elég jól megy a csapatnak, eddig mindössze egyszer kaptunk ki – az Arsenal elleni förtelmet nehéz feledni – ezen kívül három győzelmet és három döntetlent tudunk felmutatni.

Igaz, ellenfelünk is hasonló mérleggel rendelkezik, csak kettővel több meccsen kettővel több vereséget szenvedtek el. Az utolsó öt bajnokinkból négyet megnyertünk, és bár a mutatott játék meglehetősen hullámzik az Arsenal elleni szárnyalás és a WBA elleni pofáraesés közötti igen széles skálán, összességében talán elmondható, hogy jó formában vagyunk. Ugyanakkor az ötven százalékos idegenbeli szereplésünk rendkívül siralmas, ez aggodalomra ad okot e fontos találkozó előtt.

Remek híreket kapunk hetek óta a sérültekről. Napról napra új, friss arcok tűnnek fel az edzéseken, a héten munkába állt végre Shaw, majd Jones és Wayne is. Bár vasárnap közülük valószínűleg csak Arc lehet opció az első csapatnál, igaz az U21-es gárdábanban mutatott teljesítménye után ez nem túl megnyugtató, de messze még az öt óra, becsúszhat egy sérülés. Rooney közeli visszatérése pedig motiválhatja fiatal támadóinkat, főleg Rashfordot, hogy minél jobb teljesítményt nyújtson, hátha meg tudja tartani helyét a kezdőben. Persze tudjuk, ennek mennyi az esélye.

Pochettino fiai igen masszív csapatot alkotnak, a kezdeti botladozás után hihetetlen szezont futnak, ha nem lenne a Leicester, ők volnának a szezon meglepetése. Az argentin mester – az új Klopp, vagy az új Guardiola, amennyiben sokan őt vizionálják LVG helyére – által kotyvasztott robbanóelegy nagyot szól, és ennek a puskapornak a legfontosabb összetevője a Kane. Az angol csatár idén szinte megállíthatatlan, vezeti a góllövőlistát, 22 gólnál jár, nagyon kell rá figyelni Blindéknek. A fiatal Allira is érdemes ügyelni, annál is inkább, mert ő már tudja, hogyan kell a Manchester Unitedet megverni, hiszen ott volt azon a bizonyos MK Dons elleni ligakupa mérkőzésen… A Spursnél Bentaleb, Lamela és Verthongen sérülése okozhat fejfájást, bár utóbbi kettő visszatérése nem zárható ki délután.

Összességében elmondható, olyanok vagyunk, mint a ’90-es években a Kisgazda Párt, nem tudunk a “nagyokkal” versenyezni a győzelemért, de hangoztathatjuk, hogy mi lehetünk a “mérleg nyelve”, beleszólhatunk a végső erőviszonyok alakulásába. A Spurs nagyon megy a bajnoki címért, üldözi az első helyezett Leicestert (hihetetlen ezt még mindig leírni), de talán a mi délutáni győzelmünk után énekelhetik Vardyék a Beatles klasszikusát kissé módosítva: Leicesterday, all my chasers seemed so far away.