A  Ferguson-sztori bevezetés szívélyes fogadtatásának (tényleg köszi srácok, örültem neki) hálájaként (meg nagyrészt a nemzetközi szünetnek köszönhetően) máris érkezik a következő rész.
A gyorsan változó idők szavára (ami az előző fejezetben bővebben lett kifejtve) azonnal választ kellett adnia Fergusonnak, ő pedig sosem várt egy másodpercig sem, mielőtt egy fontos lépést meghúzott volna.

A történet az első Premier ligás bajnoki címet szerzett csapat játékával folytatódik.
Az első fontos lépésként leigazolt Peter Schmeichel előtt Alan Hodgkinsont kell megemlítsem, akinek a vezetékneve mintha az összes valaha aktív brit manager nevéből összerótt paródia lenne. Ő az 50-es és 60-as években a Sheffield United és az angol válogatott kapusa volt, visszavonulása után pedig ő lett a szigetország első kapusedző specialistája (ha hiszitek, ha nem, korábban nem tartottak nyilván ilyen pozíciót).
A 92-es hazaadás-szabály bevezetése után ő jajveszékelt a leghangosabban, mivel a legelső Premier League-szezon során kivétel nélkül az összes csapat kapusa áldozatul esett legalább egy potyagólnak, mondván, hogy az új szabály nevetségessé teszi a kapusokat, valamint magát a hálóőri hivatást is.
Egy morzsányi kis igazság talán volt az érvelésben, azt azonban senki nem tiltotta meg, hogy a kapusok alkalmazkodjanak ehhez. A futball több mint egy évszázados történelme során ugyanis kivétel nélkül az összes poszt feladatai átalakultak gyökeresen legalább egyszer, amivel párhuzamosan zajlott az ehhez való alkalmazkodás. Röviden szólva ezt nevezzük a futball taktikai fejlődésének. Miért ne tehetnék meg ezt a kapusok is?
A sorsuk miatti aggódás közepette azonban akadt Hodgkinsonnak egy kiváló húzása: ő javasolta Fergusonnak Schmeichel leigazolását még a 92-es szezon indulása előtt, valamint dolgozott is vele az első néhány évben, majd amikor nem sokkal az érkezése után Ferguson mégis meg akart válni az EB-győztes hálóőrtől, Hodgkinson meggyőzte az ellenkezőjéről.

Schmeichel érkezésével pedig nem csak egy hálóőr, hanem egy kisebbfajta forradalom is érkezett a ligába. A kapusok szerepe a pályán lévő játékosok közül  értelemszerűen a leglimitáltabb, ők vannak a legkisebb hatással a játék képére és, hogy ennek ellenére egy kapus mégis ekkora befolyással legyen rá, mint Schmeichel, arra korábban sosem volt példa.
Csak hogy az újdonságokat felsoroljam: Schmeichel előtt nem volt ismeretes a “starjump”-védés fogalma (amire valaki találhatna egy megfelelő magyar kifejezést), azaz ő adta elő először az egyedül megugró támadók ellen a szétterpesztett kar-láb figurát, ami futball helyett inkább kézilabdás megmozdulásra hasonlított, bár ez sem véletlen, Schmeichel kamaszkorában kézilabdázott.

Rögtön az érkezése után ő maga kifogásolta a kapusokat a csapat többi részétől elkülönítő edzéseket, részt akart venni ő is a mezőnyjátékosoknak tartott passing-drillekben, mivel ő is elkerülhetetlennek tartotta a kapusok rúgótechnikájának fejlesztését – korábban ez egy kapusnak eszébe nem jutott volna. Mérkőzéseken is elsőként szorgalmazta a lábbal való játékba avatkozást, amíg a liga többi kapusa igyekezett elkerülni/elsunnyogni minden ilyen szituációt, addig Schmeichel elébe ment ezeknek. Minden más csapat védelme kénytelen volt a lelátóra bombázni a labdát, ha nem volt passzlehetőség a mezőnyben, az Óriást azonban nyugodtan játszhatták meg a társak ilyenkor is.

Azonban mindez nem ment ilyen olajozottan, a legelső szezonban a liga kapusai közül ő követte el a legtöbb labdakezelési hibát, valamint a United kapta a legtöbb gólt is elrontott hazaadások után. Azonban ez nem azért történt, mert Schmeichel borzasztóan bánt a labdával, hanem mert egyedül ő volt hajlandó lábbal is játékba avatkozni, amíg a többi kollégája meg sem mert próbálkozni ezzel.
Az ő nevéhez fűződik még többek között az egygólos hátránynál az “utolsó percben történő előrerohanás szögletekhez”-feature bevezetése is. Hiába tűnik ez logikusnak, és hiába csinálják ezt más sportágakban is (jégkorongban is lehozzák a kapust az utolsó percben), de Schmeichel előtt ez sem fordult elő.
Ezt azonban nem nálunk kezdte el művelni, már a dán válogatottban is villantott több gólt ilyen szituációkban. Ugyan kapusok korábban is lövöldöztek gólokat, Chilavert és Rogerio Ceni is számtalan találatot hoztak össze például, ők azonban mindet büntetők/szabadrúgások elvégzéséből. Olyan kapusra viszont, aki rögzített szituációban de facto mezőnyjátékosként is gólt szerez, nem nagyon akadt addig példa.
És hogy Schmeichelt tovább fényezzem, a Unitedben sem váratott sokáig az első gólja, ezt a Volgográdnak vágta 95-ben (sajnos hiába, így is kiestünk), de valami egészen groteszk dolog is fűződik a nevéhez: 97-ben a Wimbledon ellen egy negyedik körös FA-kupa meccs újrajátszásán az utolsó percben előremerészkedett egygólos hátrányban egy szöglethez, ollózva talált az ellenfél kapujába, majd a gólt les miatt elvették – ha jól tudom, akkor máig ő az egyetlen kapus, akivel ez előfordult. Hálistennek ez még fent van youtube-on, kötelező megnézni.
Mindezek mellett kézzel is nagyon pontosan hozta játékba a labdát, magyarul a kidobásai is rendkívül precízek voltak, képes volt a félpályáig is előrehajítani a labdát úgy, hogy az pontos is legyen, tempós is legyen, és a mezőnyjátékosoknak se jelentsen gondot lekezelni, ez pedig különösen nagy előnyt jelentett egy alapvetően kontrákra játszó csapatnál. Schmeichel ebben a szezonban több gólpasszt is jegyzett kidobás/kigurítás után, ami szintén újdonságként érte az egész angol bajnokságot.

Mindezt azonban csak előételnek szántam, mert egy kapus, még ha olyan sokoldalú is és annyi újdonságot hoz mint az Óriás, akkor sem befolyásolja annyira a csapata játékát, mint az alább látható, visszafogottan mosolygó művész úr.

A döntő különbséget a korábbi szezonokhoz képest Cantona leigazolása jelentette, vele pedig egy olyan problémával szembesült a Premier Legaue mezőnye, amivel még két évtizeddel később sem nagyon tudtak mit kezdeni.
Cantona egy szezonnal korábban Howard Wilkinson bajnokságot nyerő Leedsébe érkezett féltávnál, ahol tulajdonképpen nagy fantáziát nem láttak benne. 15 meccsen mindössze 3 gólt szerzett, ebből pedig közvetlenül egyik sem ért pontot (egyik sem volt egyenlítő, vagy győztes találat). Majdnem minden alkalommal Lee Chapman párjaként lépett pályára egy kétfős csatárduóban, ahol nem is érezte rosszul magát, a szurkolók is élvezték nézni a játékát, de a világot a Pennine-hegység túloldaláról nem sikerült megváltania. Rengetegen vonták kétségbe az alkalmasságát az angol bajnokságra, ahogy tették minden külföldről érkező játékossal ezekben az években, Cantona sem volt kivétel.
Sehol nem jósoltak neki nagy jövőt, Wilkinson könnyű szívvel volt hajlandó őt eladni Manchesterbe mindössze 1,2 millió fontért, ami már akkor is borzasztó alacsony összegnek számított, összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy Ferguson kicsivel korábban 3 milliót ajánlott a Sheffield Wednesdaynek egy középszar-színvonalú David Hirstért, amit ráadásul vissza is utasítottak. Hiába volt Cantona 92-ben egy jóformán respekt nélküli, alulértékelt játékos, Fergusonnak zseniális ötlete támadt vele.

Az egész angol bajnokság már lassan egy évtizede azt a nagyon rigid 4-4-2 formációt játszotta, ami (utólag visszanézve) jócskán visszavetette a labdarúgásukat, mindezt pedig csak tetézte a Heysel stadionban bekövetkező katasztrófa utáni nemzetközi eltiltás – az angolokat ez alatt az idő alatt semmiféle idegen behatás nem érte, egyetlen nemzetközi meccset sem játszhatott egyetlen klub sem. Bezárkóztak a szigetre és kénytelenek voltak egyedül elmélkedni a futballról, ennek a tünete volt az országszerte burjánzó 4-4-2.
Az első követ az állóvízbe Ferguson dobta bele, ugyanis a frissen leigazolt Cantonát olyan szerepkörbe állította, ami a 4-4-2 alapvető hiányosságát kezdi ki.
A Főnök úr elsőként bontotta fel a mindenhol kőbe vésett kétfős csatárduó használatát, Cantonát nem McClair párjának, hanem amolyan “második számú” csatárnak tette meg, azzal az elképzeléssel, hogy Cantona az ellenfelek védelme és középpályája közti térben bőven kap majd időt és helyet, hogy kibontakozzon. Ez pedig így is történt, Ferguson pedig megszülte a kontinensen tulajdonképpen elsőként a 4-4-1-1 felállást, Cantonával a mindenkori csatár mögött.

És mivel a legtöbbször egy 4-4-2 formációval találták szembe magukat, ez így is történt. Cantonának a pályán az esetek többségében sosem akadt közvetlen ellenfele, a kapott labdákat szabadon vehette át, és gyorsíthatott rá vele a védelemre, vagy szolgálhatta ki a társakat. Az angol védelmek számára borzasztó kellemetlen volt az ő őrzése, a védőknek ugyanis kényelmetlen olyan mélységben visszalépni vele, a két belső középpályás pedig az ellenfél másik két belső középpályását kell hogy féken tartsa.

Cantona képességei egy csatárduóban sosem bontakozhattak volna ki teljesen, az ő labdakezelése és passzai súlytalan tényezővé váltak volna a középhátvédekkel állandóan folytatott test-test elleni harcok és fejpárbajok során. Nem mintha fizikai adottságokban hiányt szenvedett volna, ha mégis nagy ritkán szükség volt rá, akkor Cantona egy darabig képes volt visszatartani a rá kilépő védőket, a trademarknak számító kidüllesztett mellkas (legombolt mezzel) meglehetősen nagy fizikai erőről árulkodott, amivel bármikor képes volt fedezni a labdát.
Az ő szerepe a szigeten a Unitedbe való érkezéséig tulajdonképpen nem is létezett. Angliában egy játékos vagy egy Gascoigne-típusú középpályás motor volt, vagy egy trükkös szélső, vagy pedig egy minden akadályt eltaroló befejező csatár.
Külön újdonságot jelentett az is, hogy amíg a liga összes csapatának minden akciója a pálya szélén folyt le, addig a United a pálya közepén szervezte a játékot a mélységben visszalépő Cantonával, az alapvetően kontrákra berendezkedő játékra pedig nem volt ellenszer. Ericet csupa szélvész vette körül, akiket öröm volt kiszolgálnia, és miután ő szétrángatta az ellenfél védelmét, a Giggs-Sharpe-Kanchelskis triónak már csak le kellett sprintelnie azt, utána meg lehetett közepet kezdeni.
A legékesebb példája ennek az áprilisi Norwich elleni 3-1-es bajnoki volt, akik kezdetben vezették a tabellát, majd végig az egyetlen kihívói voltak a Unitednek. Érdemes végignézni mindhárom gólt, ott tökéletesen látszik az a játék, amit fent leírtam, a Norwich mindössze 21 perc alatt szó szerint el lett söpörve, a második gól meg egyenesen szépségdíjas.

Ezek mellett Cantona munkamoráljáról szinte sehol nem emlékeznek meg, márpedig ezt sem árt vastagon kiemelni.
Rögtön az első napján, a legelső edzés végén kérte a csapattársait, hogy legalább egy kapus és még két mezőnyjátékos maradjon kint vele gyakorolni az ifik közül, ösztönözve és példát mutatva ezzel a többieknek, Eric szinte egymaga emelte az edzés színvonalát. A fiatalokra pedig ráragadt a példa, a 92-es évjárat több játékosa is elsősorban a befektetett számtalan extra óra munkájának köszönhette a sikert, többek között Gary Neville-lel az élen, aki Ferguson szerint is egy átlagos játékosból lett kiváló jobbhátvéd. Ez is újdonságként hatott a Premier Ligában, ahol a játékosok az edzések utáni hosszú extra gyakorlás helyett hosszú piálásokhoz és fish n’ chips zabálásokhoz voltak szokva.

Angliának pedig ezzel fel volt adva a lecke, amire választ nem is nagyon találtak, képtelenek voltak bármit is kezdeni egy visszalépő csatárral, a megoldás pedig az lett, hogy elkezdték lekopizni Ferguson művét. Ugyanerre a mintára, a “Cantona-szerep”-re igazolta le az Arsenal Dennis Bergkampot 95-ben, majd a Chelsea Gianfranco Zolát 96-ban.

Ferguson ezzel a játékkal a következő szezonban is behúzta a bajnoki trófeát a vitrinbe, az egyetlen változást Roy Keane érkezése jelentette, aki kiváló párja lett Paul Ince-nek. Európai porondon azonban még nem kezdődtek el a menetelések, Ferguson játéka elsősorban a kemény angol menetrendhez, és az akkoriban telente mocsárrá változó pályákhoz volt tervezve, ne feledjük, hogy egészen 95-ig 22 csapatos volt a bajnokság, ami 42 mérkőzést jelentett, úgyhogy a feladat elsősorban ebben a dagonyában való helytállás volt, meg a párharcok minél sikeresebb megvívása egy alapvetően ívelgetős-brusztolós környezetben.
Ferguson pedig már ekkor előre képes volt látni, hogy milyen játékkal lehet majd a legjobban érvényesülni és elsőként kezdett el trendet diktálni a többieknek – egyelőre még csak Angliában.

A sorozat első része itt található, a következő csapat pedig majd a következő bejegyzésben érkezik.

(forrás: Michael Cox: The Mixer)