Törzskommentelőnk, clacka nem bírta tovább, vendégposztot küldött. Köszönjük!

A kritikusnak nincs könnyű dolga: ha túl szigorú ítéletet mond, elitistának és sznobnak titulálják, ha viszont olykor a szívére hallgatva és elgyengülve lágyabb hangot üt meg, könnyen a populizmus vagy a fogyasztói szemlélet előtt való meghajlás vádjával illethetik. Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mivel jelen írásom egyik tárgya iránti elfogultságomból fakadóan szíves-örömest írtam volna ajánlót, ám a látottak alapján és a lelkiismeretem hangjára hallgatva sajnos csak a kritika műfajában tudom megfogalmazni véleményemet.

Jómagam – valószínűleg több 100 millió rajongó társammal együtt – alig vártam José Mourinho legújabb produkciójának bemutatóját, amelyre 2018. október 2-án 20.45-kor került sor a nagy múltú és patinás manchesteri Álmok Színházában. Sajnos, mint arra már céloztam, csalódottan álltam fel az előadás végén, ám mielőtt erre részletesebben kitérnék, tekintsük át a portugál művész eddigi pályafutását, hogy kontextusba tudjuk helyezi a legutóbb látottakat.

José Mourinhónak, akiről már elég korán kiderült, hogy csak Stan Lee Kubrickhoz mérhetően zseniális és egyben nehéz természetű alkotó, üstökösszeren indult a pályája. Ki ne emlékezne a sci-fi műfaját megújító Mourinho-, avagy idegen-tetralógiára (Nyolcadik utas: a Mourinho, A bolygó neve: Mourinho, Végső megoldás a Mourinho és Feltámad a Mourinho), amelyben Mourinho a másság-idegenség és meg-nem-értettség drámáját boncolta tűéles pontossággal. Az egy műfajban sokáig elidőzni sosem tudó portugál ezután a háborús drámát próbálta meg új aspektusokkal gazdagítani, amikor elkészítette a José ellentengernagy megmentése című, az egyén és a közösség –részben egymásnak feszülő – értékeinek és érdekeinek súlyos kérdéseit feszegető opuszát. Ezt követte az egyházi körökben heves ellenállást kiváltó és indexre is kerülő José utolsó megkísértése. Ebben, a spirituális önmeghaladás húsba vágó kérdését górcső alá vevő remekműben Mourinho jelképesen mintegy önmagát feszíti keresztre a vele szemben értetlen közegben, a korát meghaladó, önmagát feláldozó protagonista figurájában.

Az ezt követő forradalmi bosszúwesternje, a Nincs bocsánat az életmű logikus folytatásaként az igazságkeresés fájdalmas, önmarcangoló küldetését ismét csak messiásként magára vállaló magányos főhőst állít a középpontba, a feszültségfokozás addig nem ismert szintjét elérve pl. azokkal a már-már végtelennek tűnő snittekkel, amelyekben a párbajhősök akár hetekig állnak csatakosan a mocskos főutca közepén arra várva, hogy ellenfelük lőjön először. Ezután természetesen egy újabb műfaj következett: a polgárpukkasztóan lassan folydogáló és a nézőit végképp nem kímélő, fülledt Long Bus, amelyben az autoerotikán messze túllépő buszerotika mélységes bugyrait és örvényszerű vonzását tárja elénk kíméletlen realizmussal a mester.

A mostani, kudarcnak tűnő próbálkozása előtt tett egy kirándulást a popkultúra mezejére, s elvállalta egy szuperprodukció, a Bosszúállók: Végtelen háború elkészítését. A szuperhősök között is különlegesnek számító, az őt meg nem értő világgal örök harcban álló Specialman kalandjai nem igazán arattak osztatlan sikert. Az emiatt némileg parkolópályára kerülő deres halántékú luzitán kapcsán az utóbbi 1-2 évben inkább csak befuccsolt tervekről lehetett hallani kósza bulvárhíreket. (Érdemes talán még megemlíteni, hogy bár multitalentumként állítólag abszolút hallása is van, és a sokoldalúságát bizonyítandó pár perc alatt összedobott, Everybody Hate Now című hobbidalával hónapokig a slágerlisták élét ostromolta, John Carpenterrel szemben soha nem tört zeneszerzői babérokra, így az ilyen típusú felkérések dacára a scores rovatban nem találkozhatunk a nevével.)

A mindig is kissé egocentrikusnak tartott művész, vagy egyesek – leginkább saját maga – szerint meg nem értett és az utóbbi időben kreatív válsággal küzdő zseni, állítólag először Kristen Stewart főszereplésével akarta az Erzsébet, avagy a hattyú halála című, a fehér balett körül forgó zenés vámpírthrillerét megvalósítani. Ennek kútba esésével Robert de Nirót címszereplőnek szánva a Buszsofőr című akcióhorrort szerette volna elkészíteni, nem burkoltan azzal a céllal, hogy a brutális tömegjelenekben mintegy elégtételt vegyen egyrészt számolatlanul sorjázó vélt és valós ellenségén, akik nem hagyták-hagyják őt munkájában kiteljesedni, másrészt a műveit sokszor szerinte méltatlanul fogadó “bamba és rosszindulatú” közönségen. Ugyanígy idő előtt halt el az egy halálba hajszolt polihisztor életét feldolgozó Embervadászat és a Luke Shaw főszereplésével megálmodott, a gondolatátvitel témaköre körül forgó Beépített tudat című projektje is. Ezen elvetélt kísérletek után mintegy mentőövként érkezett az újabb angliai munka, amely azonban aztán szintén nem volt botrányoktól mentes. Az angol-amerikai koprodukcióban készült, kedden bemutatott új mű, a Mutáns fostenger körüli gondokat jól jelzi a számtalan kiszivárgott és időközben elvetett munkacím is: az eredetileg a Vörös ördögök a pokolból, majd a Vörös ördögök a pokolban címet viselő projekt egy ideig Kócos kis ördögök néven is futott, míg végül a tesztvetítések után az illetékesek döntöttek úgy, hogy a darab a már ismert Mutáns fostenger címmel kerüljön bemutatásra a Zord Traffordon.

És ezzel el is érkeztünk a keddi dísz(?)bemutatóhoz, melynek felvezetéseként Mourinho számos korábbi alkotótársát megszólaltatták. A legemlékezetesebb mozzanat talán az volt, amikor két régi harcostársa, Luise David és Diego Prosto hosszasan méltatta a portugál rendező kvalitásait és pályájukra gyakorolt hatását, külön kiemelve fő mottóját, az alkotási folyamatát meghatározó művészi krédóját, amelyet ők is teljesen magukévá tettek: mindig nyomjad fullba a kretént! Sajnos maga az előadás, amelyet a kiváló mexikói primadonna, a többek között a A Chilean in London című megaslágert jegyző Wengaboyz nevű popcsapat korábbi szólistája, Aleska Sanchez (Olasz meló, Barcamen), a romantikus filmek sztárjának számító és mostanság Agneska Moorie brit-magyar művésznővel álompárt alkotó Romeo Lukaku (In Brussels – Erőcsokik; A belga, aki dombra ment fel és hegyről jött le) és a kertépítőből amatőr színésszé, majd keresett sztárpalántává cseperedő Marouane Fellaini (Marouane szobája; A fák titkos élete; Túl a sörényen) lettek volna hivatottak a vállukon vinni, már nem messze nem sikerült ilyen izgalmasra.

A kritikák, amelyekkel sajnos jómagam is jórészt egyetértek, egyöntetűen kiemelik, hogy a forgatókönyvről való lemondás, amely korábban jól állt neki, a legújabb műveinek immár kifejezetten a hátrányára válik. Az, hogy a klisék elvetésére hivatkozva nem dolgoz ki figurákat, és a rögtönzéses játékra építve mindent az aktorok szabadságára bíz, erősen döcögőssé teszi az egyes részek közötti átmenetet (kivételt képez a Berni csoda című Svájcban bemutatott szkeccse). Bár az előadást mind a közönség, mind a kritika negatívan fogadta, Mourinho a sajtótájékoztatón mégis jövőbeli terveiről, a kedd esti produkció többévados sorozattá bővítéséről beszélt (munkacím: The Walking Stretford End) szokásos nyegle-affektáló stílusában az általa egyébként hol terrorizált, hol semmibe nézett sajtómunkásoknak.

Mindeközben kiszivárgott hírek szerint Mourinho összerúgta a port jelenlegi mecénásával, a kétes megítélésű (egyesek által kifejezetten a világ legrosszabb producerének tartott) Ed Wooddal, mert nem azokat az aktorokat (avagy csepűrágókat, ahogy a luzitán titán nevezi azokat rosszabb napjain) szerződtette a projektjéhez, akiket ő kért. Sokan ezért abban reménykednek, hogy még a futó szezon során elküldik őt, és a hollywoodi legenda, Kertész Mihály unokája, Michael Carrick (Egy új remény) veszi át Mourinho helyét az Álmok Színházában. Megint mások arra várnak, hogy a Zizou a metrón című örökbecsű francia klasszikus készítője, nem mellesleg legutóbbi társulatával a legmagasabban jegyzett európai seregszemlét egymás után háromszor is megnyerő Zinedine Zidane legyen az új művészeti menedzser. Szóval sok a nyitott kérdés, és az érdeklődő kritikus is csupán annyit tud mondani: izgatottan figyeljük a fejleményeket a világ egyik legkedveltebb, ám története nem épp legszebb napjait élő társulatánál!