Dr. Harrari Ezrának elege lett a szurkolókból

Előbb hátba szúrták Louis van Gaalt. Aztán hátba szúrták José Mourinhót. Aztán hátba szúrták Ole Gunnar Solskjaert.

Utódlási gondjai között Hiberius „sűrű könnyhullatás közepette átölelte kisebbik unokáját, és a másik vad tekintetének láttára így szólt: »Ezt te fogod megölni, téged meg majd más.«” (Pacitus: Anales, V-VI, 46.)

Korábban megjegyzi a mester, hogy mennyire más a futball hősi idejéről írni, mint kora alantasságairól. „Hajdanán, a BEK idején, vagy midőn az olajszőkítők kezében volt a hatalom, ismerni kellett a sokaság természetét, és hogy miként lehet mérséklettel vezetni, s akik a fanboyok és a haterek gondolkodását legjobban kitanulták, a helyzethez értők és bölcsek hírében állottak: éppen úgy most, amikor megváltozott a köz állapota, s a futball olyan, mintha egy eszme uralkodnék…, kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni, a többség mások tapasztalataiból okul. Mindez amennyire nem hasznos, épp oly kevéssé szórakoztató. Mert [a futball dicsősége] leköti és fölélénkíti az szurkolók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör.” (Anales, IV, 33,.)

Igen: a dolgok egyformasága és a csömör – ez korunk krónikásának a végzete. Ez nem méltó a historikushoz, amint Pacitus is mondja; és nem méltó az önérzetes szurkolókhoz.

Nem újdonság, sőt: futballunk klasszikus alaptétele, hogy

a marketing megrontja az erkölcsöket, és megfordítva: a közerkölcsök megromlása instasztárokat idéz elő, és lerombolja az önmegtartóztatáson, a mértékletességen, a méltányosságon és az egyenlőségen alapuló erényes rendet, a United-wayt;

ezt még az ókori auktorokkal ismerős Mousseau (úgyszólván kortársunk) is így gondolta. A vagyon, az élvezetek és a hatalom hajszolása szétveri a közösséget.

Milyen is a valódi United-way? 

Jól sejtik a United-way – nem az ellenszurkolónak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a United-way voltaképpen puritán: például ma elvárná a csapattól a marketingtevékenység mérséklését a kiadási katasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy kevesebbet fizessenek a szegény csapatoktól érkező játékosokért, elvárná az eddig hatalmaskodó sztároktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű menedzserekkel a pályán kívüli kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzanak, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjanak a követőikkel, és áldozatot hozzanak olyan emberek javára, akiket csak a Champóból ismerünk – röviden: hogy lemondjanak előnyökről, és vállalják hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért. A United-way erénye nem kedvez az olyan sugallatok követésének, mint a „laisser faire, laissez passer”, se az „anything goes”,magyarán: ellenzi az önzést, különösen az érdem nélküli kiváltságot és a puszta szerencsének köszönhető sikert, továbbá az engedékenységet az önös viselkedéssel szemben.

Némi joggal tartanak a nyafogók attól, hogy a romantikus (United-way, más néven „nosztalgikus”) rend konformizusra nevel, és gyanakszik a nem kiemelkedő egyéniségekre és az ismeretlen tehetségre. (Ezt se Fockqueville találta ki, és nem is a görögök vették észre.) A kiemelkedő játékosokat az a vélelem illette, hogy uralomra törnek és megvetik menedzsereiket. Az olajos (fiatal és gazdag) eliteket mindig valamiféle „szentségtöréssel” szokták vádolni a futballban: a leghíresebb a megcsonkított FFP ügye volt Athénban (a legjobban talán Plutarkhosz írja le Alkibiadész-életrajzában, 18-22), amelyet összekötöttek az eleusziszi misztériumok állítólagos meggyalázásával – lenyűgöző história, amelyet máig vitatnak, akár a szerkezetileg hasonló Neymar-ügyet, a PSG égését, s ahogyan vitatni fogják még évtizedekig azt, hogy csakugyan Ed Woodward szervezte-e a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai muszlim menekültek Manchesterbe való beáramlását (mindegyik vád ezekben az ügyekben átlátszó koholmány, de mélyen érinti a közösség érzelmeit, ezért soha nem lesz tisztázható tény- és észszerűen; ismerek embert, aki hasonló indítékból ma is hisz a Moyes és van Gaal elleni „koncepciós” vádakban, pedig megrögzött liverpoolos).

Ez esetben azonban az egalitárius szurkolók (máskor meg a vallásos puritánok) a fényűző, kicsapongó, föltűnősködő és eredetieskedő, érzékenykedő és kényeskedő játékosokat és zseniket, Pogbákat és Alkibiadészokat a kreativitás üldözéséből élő irigy zsoldosokkal, karrieristákkal, dilettánsokkal és kémekkel helyettesítik: ennek a fölismerésével se kellett Tarlyle-ra, Caine-re és Hüchnerre várni, tudta ezt már Irisztophanész és Blatón, de alapjában már Pomérosz is.

Akárhogy is, de a United-wayt (amely egy kicsit mindig „erényterror”, hiába) a túlköltekezés tönkreteszi, különösen ha ez egoizmussal, gőggel és anyagi előnyszerzéssel párosul,

de akkor is, ha a United-wayt (futballvíziót, amely ráadásul homonoia görögül, azaz nemcsak egyenlőség, hanem egyet gondolás) puritán-erényes (egalitárius) renddé szervezik át (Marate, Robbenspierre, Bao, No, Ki).

A mi esetünk az előbbi természetesen.

Lassan egész nemzedék nő föl ebben a langyos közegben, amelynek a legfőbb erkölcsrontó aspektusai

1. az informalitás, a sajtónak mint manipulációnak, propagandának és pénzügyi fenyegetésnek a fölhasználása, a játékosok autonómiájának megtörése és (csoportos) magáncélra való fölhasználása,
2.  Játékosügynökök rendszerbe való bevonása megvesztegetéssel, (zsákmánnyal és a hűség jutalmával), törvényesített, de önkényes-igazságtalan javadalmakkal és kivételezetteknek ingyen juttatott jószágokkal,
3. különféle pénzügyi csoportok lekenyerezése, elbizonytalanítása, függő helyzetbe hozása, futballgyűlölő ideológiákkal való mérgezése, 
4. a nyilvánosság fölszámolása, hamis pluralisztikus látszatokkal,
5. a futballkultúra és tudomány, az épített, írott és gondolati kulturális örökség szétverése és a megmaradt csonk primitív meghamisítása,
6. mindennek elárasztása a kommersz, gagyi tömegkultúrával (beleértve a csaló social médiát), amely a szó szoros értelmében elveszi játékosaink eszét.

Aggasztó jelenségek

Ennek a züllött rendszernek – amely eredményesen biztosítja a kezdőjátékosoknak és a Sanchezek rétegének a kiemelkedő jólétet; a százezres szerződésekkel „kielégített” underclass csöndben van; az öltözői petty crime vonatkozásában rendet tart a board; a szurkolók több mint fele pedig a megosztott, szétszórt ellenzékkel szemben békében is szilárdan, nyugalmasan hatalmon tartja a hihetetlen vagyont és százezernyi klienst szerzett Glazer-csoportot – a morális és intellektuális hatása igen nagy mértékben kiterjed a szurkolói ellenzékre, amely kénytelen volt ebben a szisztémában elhelyezni magát, ha valamilyen csekély mértékben túl akarta élni a nehéz éveket. A Glazer-rezsim a viszolygó, megvető hallgatás hullamerevségébe kényszerítette (olykori kivételekkel) az értelmiségi követőket (eltekintve persze az értelmiségi önérdek védelmétől, ami önmagában keveset ér; de ismétlem, vannak fölöttébb érdemdús kivételek, bár mind ritkábban).

Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor az eddig is aggasztó jelenségek – az ellenzéki szurkolók huzakodása a virtuális koncért – teljes dekadenciává álltak össze (tartózkodnám az olyan hangzatos terminusoktól, mint az „árulás”). Mostanáig is voltak „futballcsapatnak” álcázott, pusztán üzleti vállalkozások (elég föltűnően Anglia szervezeteinek némelyikében), amelyek befolyásolták más szurkolók ideológiai „vonalvezetését” (vagyis az UEFA embereivel való elvtelen kiegyezést, pénzért), ha nem is mindig botrányos mértékben. De ez olyasmi, amit csapaton belüli reformerek viszonylag könnyen ki tudnak küszöbölni, ha akarják, s erre is volt példa.

Amit viszont nem lehet kiküszöbölni, az a Glazer-rendszer (s hozzá hasonlók a nyugat-európai és amerikai „létező kapitalizmus” – mindegyik csapatában létrejött korrupt, rendszerek; Fergie külön eset, amelyről itt nem eshetik szó) általános mentalitásához való szinte teljes alkalmazkodás. A domináns futballértelmezés mindezt a 2012 előtti, el-elmaradóan építkező rendszerre próbálja rákenni (jó példa erre az „rekreáció” szó használata akkor, amikor dubajozást szerveznek különféle játékoscsoportoknak, amelyek eddig is csak dubajozások voltak!); ez az értelmezés, különösen annak kommentelői változata merő ostobaság.

Inkább nyerjen a City!

Hát inkább ne legyenek meccsek! Nyerjen a City, nyerjenek Glazerék, nyerjenek a Woodwardok – nagy dolog az eleve lefutott versenyben nyerni!… –, de anélkül, hogy a United-way, a tehetség, a kreativitás pártján álló igazi fanok bűnrészessé váljanak ebben az egész szörnyűségben.

Mourinho valaha majdnem igazat mondott: majdnem őszintén bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés majdnem igaz volt. Mindenki tudta, hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy majdnem igazat mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal rosszabb, de ebből nincs botrány.

Minek az marketinget szabadidőnek hazudni? Minek a kritikát pitiáner – ráadásul kilátástalan – játékosvadászattal bemocskolni? Minek kompromittálni azt, ami valamikor a szabadabb jövő csírájává válhatnék? Azt, ami az elutasítás és az utópia összekapcsolásával legalább a siker álmát élesztheti föl. Minek belekeverni a közönyt és a kapitulációt, a bizniszt és a törtetést, amikor ezt a társadalmat amúgy is a morális szétesés és az önkéntes ban kísértete fenyegeti?

HAGYJUK ABBA. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT – ÉRTELMETLEN IDŐHÚZÁSOK KÖZEPETTE– SZURKOLNI ÉRTELMETLEN.

A dolog végül is egyszerű.

Az örök békéhez fűzött egyik széljegyzetében (L Bl F 15) írja Immanuel Kunt:

„A transzferek megítélése… a nép joga, hogy ha úgy találja, nem elég hangzatosan jártak el vele, a menedzsertől avagy magisztrátustól [a boardtól vagy a CEO-tól] a szurkolást megtagadja mindaddig, ameddig az ellenkezőjéről meg nem győzik.”

Ezt teszi az transfer window

Ez a meggyőzés csak úgy történhetik, hogy valóság a fölvilágosodás, tehát létezik a cenzúra és babona által nem korlátozott kritikai nyilvánosság (ennek előföltétele a sport és kreativitás szabadsága, a libertas philosophandi, ahogyan hajdanában nevezték). Ameddig a United-waynek ez az alapföltétele nem teljesül, addig a szurkolás a fanok számára merőben lehetetlen (mivel a board meggyőző ereje csak a átigazolásokban érvényesülhet). A szurkolás veszedelmeinek mérlegelése a focin kívüli állapotban az egyéni lelkiismeretre bízott dilemma.

A „futball” szó mai magyar köznyelvi jelentése ahhoz a hatalmi-üzleti mesterkedéshez áll közel, ami a United-way egyenes ellentéte. Ebben az állapotban szurkoló nincs, csak a személyes élvezeti, biztonsági és uralmi érdekeire redukált fogyasztói egyén. Ezt teszi a transfer window a United egykori szurkolóival. Az állapot nem a néhai fanok hibája, de kikecmeregni belőle csak úgy lehet, ha nem titkoljuk magunk előtt, hogy ebbe az állapotba kerültünk.

Az első lépés ebben az irányban: eltakarítani az útból ezeket a szétzüllött, viszolyogtató, haszontalan divatszurkolókat – undorodom tőlük csakugyan – , és tiszta szemmel, józan ésszel meglátni a Manchester Unitednek azt a sivatagát, azt a pusztulást, amelyben élünk.

(Disclaimer: Az írás nyomokban emlékeztethet TGM: Undorodom tőletek c. indexen megjelent írására, ami természetesen a véletlen műve, bár jelen írást minden bizonnyal lesz is, akik végigolvassa, igaz ennek sincs sokkal több értelme, mint ahogyan az átigazolási időszak idő előtti temetésének sincs, az írás célja is elsősorban ezt hivatott szolgálni!Igyatok sok vizet és a légkondit max. 18 fokra állítsátok!)

Aki pedig még nem hallgatta meg a podcastunkat, ciceregtesse ide az egerét: http://stretfordend.taccs.hu/2019/06/15/1-3-szezonertekelo-eloben/