Május eleje volt, szombat reggel fél kilenc körül. A tavasz még kellette magát, mint szűzlány az első randevún, a hideg széltől reszketve húztam össze magamon vörös-fekete adidas ballonomat. A felhőktől roskadozó ég kiadós esőt ígért. Átfázva, másnaposan léptem be az irodámba, azon töprengve, mi a fenét is keresek én itt hétvégén. Kimerítő hét, kimerítő évad állt mögöttem. Két hete még Bikanyak Dyche verőlegényeit kellett móresre tanítanom, múlt vasárnap Marcelo leedsi bandájával akadtam össze, velük már nem bírtam zöld ágra vergődni.

Számon még éreztem a római szajha cigaretta izű csókját tegnapról, elmosolyodtam az emlékre, az a nő mindenre kapható volt! Rágyújtottam. A füstérzékelőt már régen kikötöttem – az én irodám, az én szabályaim – erre gondolva töltöttem egy Tullamore-t is – kutyaharapást szőrével. Feltettem a lábam a United címeres íróasztalra, és a gondolataimba merültem. A fogasról gúnyosan vigyorgott vissza rám a kalapomat díszítő Vörös Ördög, cinkosan összekacsintva az alkaromon feszülő Solskjaer tetoválással.

Az a telefonhívás tehet róla, hogy itt vagyok. Mostanában nem ment jól az üzlet, szinte bármit elvállaltam. Amióta kitört ez az átkozott vírus, és üresek a stadionok, Futbólia magánnyomozói számára is kemény lett az élet. Nem búgó női hang volt, nem a Végzet Asszonya a Nagy Ügy ígéretével. Ilyenek csak a regényekben történnek. Egy remegő férfi bariton szólt a kagylóba német akcentussal, és azt mondta, segítenem kell. Olyan volt a hangja, mint akinek már nincs választása. Aki elkeseredett és bármire képes. Kilencre ígérte, hogy megérkezik, de már lassan háromnegyed tíz volt. A második italomnál tartottam, és még mindig egyedül ültem a hámló, piszkosfehér festékkel borított falak között.

Kisvártatva nyikorogva kinyílt az ajtó, és rájöttem, átbasztak. Ez biztosan csak kandikamera lehet. Ahogy megláttam, egyből tudtam, ki ő. A hórihorgas termet, az enyhén pszichotikus arckifejezés a szemüveg mögött, a vicsorgó, görcsös állkapocs…

– Miben segíthetek, uram? – kérdeztem bizonytalanul.
– Elnézést a késésért – toporgott az asztal másik oldalán – de nem tehetek róla. Túlságosan korai ez az időpont nekem a kezdéshez, és a túl szeles idő miatt is csak lassabban tudtam haladni. A telefonkönyvből néztem ki magát.
– Kérem, foglaljon helyet, és térjen a tárgyra. – mutattam az ügyfeleknek fenntartott székre, nem nagyon értvén a helyzetet.
– A Tornatanárról lenne szó! – mondta, a Tornatanár szót jelentőségteljesen megnyomva. Egy hosszú pillanatra megállt a levegő az irodában. Feltűrt ingujjamat a biztonság kedvéért óvatosan a tetoválásra húztam és továbbra is értetlenül kibámultam az ablakon. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de megakadt a tekintetem egy zilált, kopaszodó spanyolon, aki egy táblát lóbált a szemetes utcán, rajta „Szuperliga tagság azonnal, bárkinek” felirattal. Közben azon tűnődtem, észrevette-e leendő ügyfelem a berendezésen vagy az öltözékemen a nyilvánvalót.

– … tudja tavaly még minden jól ment. Bajnokok lettünk, megérdemelten, bár a körülmények már akkor is ellenünk dolgoztak – nem tudom mennyi ideig figyeltem az izgága kis spanyolt a molinójával, minden bizonnyal lemaradtam néhány mondatról – de idén… minden elromlott. A pálya hol havas volt, hol túl száraz, szurkolók nincsenek, ami természetesen minket érint a leghátrányosabban… – miközben beszélt, kitöltöttem magamnak a harmadik pohárral, és a falon végigfutó repedésekre bambulva eszembe jutott, nem ártana végre kifesteni. – …aztán túl meleg volt, máskor a gyepet nem nyírták le rendesen, de egyszer még egy nem megfelelő minőségű stadionban is játszanunk kellett!
– Rendben értem, de én nem a pszichológusa vagyok, hanem magándetektív. Árulja el végre, miben segíthetek? – vágtam közbe a vég nélküli panaszáradatba.
– Valóban… Holnap játszunk a Tornatanár csapatával. Ha nem verem meg, lemondhatok a BL szereplésről jövőre. Segítsen megoldást találni, hogyan győzhetem le! És találjon valami terhelőt a szövetségi bírókra, mert túl sok tizenegyest kapnak, mi viszont alig, ez biztosan nem lehet véletlen. Jeleztem is az illetékeseknek, valami összeesküvés történik a hátam mögött! Máskülönben nem állna 13 ponttal előttem a táblázaton ez a kókler… – hadarta egyszuszra zilált tekintettel.
– És mégis, hogyan képzeli mindezt? – érdeklődtem, felvonva kissé a szemöldököm.
– Ahogy azt kell, statisztikai mutatókkal, xG számokkal, az egyéni képességek kihangsúlyozásával, a bírói ítéletek mélyreható elemzésével… Mit tudom én, maga a nyomozó!
– Azt hiszem, eltévesztette a házszámot. Engem rendszerint piti ügyek megoldására kérnek fel, teszem azt, lefeküdt-e a megbízóm feleségével kanos Ryan (ezek a leggyakoribb és legkönnyebb esetek), vagy melyik blogger kötött bele a másikba először… De ilyen nehéz feladathoz én kevés vagyok.
– De hát az ajtaján is az áll, hogy xG nyomozó! – mutatott a kortól megviselt asztalosmunkára ingerülten.
– Jah, az csak a marketingem része, de ha jobban megnézi, a G már meglehetősen csálé, tervezem is, hogy kicserélem egy D-re. Viszont van egy tanácsom önnek, mielőtt távozik, teljesen ingyen. A szemközti irodaházban működik egy TV csatorna, dolgozik ott néhány szakértő, ők az igazán nagy spílerek, biztosan tudnak segíteni, megmondják a frankót. Esetleg keresse fel az arab negyedben Olajos Pepet, bár, ha jól emlékszem, a választ ő sem nagyon tudja arra, hogyan lehet megverni a bajnokságban a Tornatanárt.

Ezután még váltottunk néhány keresetlen szót, majd nagy dérrel-dúrral kivonult a germán égimeszelő, korrupt bírókról, safbérenc szövetségről motyogva. Utána bámultam az ablakon, néztem, ahogy a kis spanyol körülugrálja a táblájával, hevesen gesztikulálva mutogatja a pénztárcáját, de nem foglalkozott szerencsétlennel, csak szidta a szelet, a gyepet, a meleget, a hideget, a korai kelést, miközben beült az autójába. Indított, és lassan eltűnt a hétvégi forgalomban. Arra gondoltam, ezért tényleg feleslegesen jöttem be hétvégén. Remélem cserébe holnap jól megb@sszuk őket!