A következő bejegyzésben taglalt események nagy részével már tisztában lehet bárki, aki kicsit szorosabb figyelemmel követi a futball történéseit az aktuális heti fordulók eredményein túl is, de azért gondoltam, hogy a nemrég útjára indult “Na de mi van a…?” sorozat újabb bejegyzést kap, és megnézzük, mizujs a 2010-es évek közepén nagy port kavart Football Leaks mögött álló Rui Pinto ügyével.
[Stretford End Clickbaitelhárító Terminator 2000™ automatikusan generált kiegészítése: semmi].
A továbbiakban kicsit bővebben is mesélek a háttérről, a kiszivárgott infókról, a következményekről, úgyhogy mindenki megint két napi hideg élelemmel készüljön, lesz itt Infantinózás, Cityzés, Péesgézés, sejkezés, adócsalás, efefpézés, tízmilliók, százmilliók, hektoliterszámra ömlő olaj és különböző testnedvek, meg… minden.

Az UEFA-nál a 2010-es évek elején gondoltak rá, hogy szabályozásokkal is akadályozni fogják azt, hogy egyes klubok gazdag tulajokon keresztül egyszerűen sikert vásároljanak maguknak, hátha ezzel sportszerűbbé (és fenntarthatóbbá) teszik majd az európai labdarúgást.
Egy 2009-ben készített tanulmányuk során 655 klub könyvelésébe néztek bele és ezek közül több, mint a felük veszteséget termelt az adott évben. Néhányan ezt “megengedhették maguknak” a tehetős tulajoknak köszönhetően, de a vizsgált klubok egyötöde “válságos” állapotokban volt. Egyre gyakoribb trendként terjedt az a gyakorlat, mely szerint klubok irreálisan nagy rizikót vállaltak rövidtávon azért, hogy a jövőben sikereket arathassanak – nem törődve ennek következményeivel. A vizsgálat szerint nagyon sok klubnál “túlzottan optimista” volt a vezetés, könnyű szívvel adósították el az egyesületet, vagy vállaltak be nagyobb veszteségeket egy-egy igazolás kedvéért (hogy aztán ezeknek az összegeknek legalább a fele ügynököknél kössön ki, bár ezt már csak én teszem hozzá).
Leginkább másodvonalas kluboknál volt nagy a csábítás, akik az élvonalbeli szereplésért és a jóval nagyobb tévés bevételekért hajlandóak voltak erőn felül szórni a pénzt. De természetesen nem csak az alacsonyabb ligák jeleskedtek ebben, az igazán durva számokat mindig is az élvonalak produkálták, a Premier League 20 fős mezőnyének adóssága (a 2008/09-es szezon idején) összesen több, mint 3,1 Mrd font volt (és ez azóta is exponenciálisan növekszik, szabályozások ide vagy oda).

Nyilvánvaló volt, hogy ez ellen tenni kell, különben komoly krízisbe zuhanhat az európai labdarúgás.
Az UEFA a megálmodott pénzügyi szabályozását több csomagban tervezte életbe léptetni, 2011-ben az első csomag részeként csak annyit kellett igazolnia minden indulónak, hogy nem volt tartozása sem más klubok, sem adóhatóságok, sem alkalmazottak (játékosok és edzők) felé. Magyarán ha igazolni tudták, hogy mindenki szépen befizette a villanyszámlát és a közös költséget, akkor nem volt balhé. Ennek szinte kivétel nélkül eleget is tett mindenki.
A második lépcső 2013-ban lépett életbe (ez volt az igazi lényege az FFP-nek), innentől kezdve a kluboknak igazolniuk kellett, hogy csak annyi pénzt szórtak el, amennyit a bevételeik alapján a szabályozások megengednek. Az első vizsgálatokat ennek ellenőrzésére 2014 májusában indították, egy UEFA-tól és kluboktól is független szervezet, a CFCB (Club Financial Control Body) felügyeletével.
Az UEFA pedig azóta is minden évben módosítgatja picit a szabályozás szövegében az apróbetűs részeket a még hatékonyabb működés jegyében, de a főbb irányvonalak nem változtak érdemben. Mindenki csak annyi pénzt költhet a működésre, amennyi bevétele volt, ezt legfeljebb évi 5 millió euróval lehet átlépni (és természetesen 3 éves időtartamokat vizsgál a CFCB, csak ezt nem akarom minden mondat végén leírni). Az igazán izgalmas rész viszont itt következik: még ezt az ötmilliós limitet is át lehet lépni további 30 millióval, ha ezt a tulajdonos(ok) kiegyenlítik.
Amikor ezt a mondatot olvastam, akkor az a kép jelent meg előttem, ahogy Manszúr sejk a vécén ülve olvassa az FFP-tervezet nyomtatott verzióját, majd némi tűnődés után piros tollal hozzáfirkálja ezt az extra 20 milliós limitről szóló mondatot, elmosolyodik, majd egy unott mozdulattal áthúzza és átírja 30-ra, és kijavítva visszaküldi Platininek.
És kiderült, hogy nem is tapogattam olyan messze az igazságtól.
A tervezetnek ugyan Európa-szerte örült a többség, azonban az ECA (róluk már volt szó korábban itt a blogon) közbenjárásának köszönhetően egyrészt eltolták a bevezetést 3 szezonnal (hogy több idejük legyen a kluboknak az “átállásra”, magyarul nekik köszönhető ez a többlépcsős bevezetés, az UEFA egyben szerette volna az egész csomagot), másrészt pedig engedtek az eredetileg tervezett szigorból (ebből lett a plusz 30 milliós limit, ami egyébként az első két évben 45 volt, utána szigorodott 30-ra).
A bevezetés viszonylag simán ment végbe, leszámítva pár apró galibát – ezekről kell szót ejtsek előbb.
Igen, jól tippeltetek, róluk lesz szó.

Párizs

A független klubvizsgáló szervezet, a CFCB, ahogy fentebb már írtam, 2014 májusában menetrend szerint megkezdte a vizsgálatokat az FFP szabályzat betartását illetően. 9 klub került végül szorosabb figyelem alá, köztük a PSG-vel az élen. Őket vagy fél évig vizslatták, mivel a jelek szerint a szponzori szerződéseik értéke csúnyán felül volt árazva. A gyanú szerint a PSG tulajdonosi köre, a katari olajmilliárdosok a könyvelésnél a bevételi oldalt szerették volna feltupírozni azzal, hogy más egyéb cégeik nevében szponzori szerződéseket kötnek a klubbal, majd emögé bújva rendes, “piaci” tevékenységnek álcázva lapátolják át a pénzt egyik zsebükből a másikba korlátlanul. Platini és Infantino is azt nyilatkozták a szorosabb vizsgálatok kezdetén, hogy példát fognak statuálni már az első vizsgálatokkor, nem lesz kivételezés, komoly büntetéseket fognak kiszabni, ha valaki trükközni próbál (értsd: adott esetben kizárást a BL-ből). Platini ekkor még UEFA-elnökként, Infantino pedig mint UEFA-titkár osztották az igét.
Azonban a nagy szájalás ellenére semmiféle büntetés, vagy eltiltás nem történt, a PSG és az UEFA végül egy megállapodást írtak alá egymással, aminek a részleteit senkinek nem kötötték az orrára, a dolog pedig itt el is sikkadt. Hogy miről szólt az egyezség, az évekkel később derült csak ki.
Tapasztalt szövegértők pedig jogosan vonhatták fel a szemöldöküket az előző mondaton – ha a klubokat egy független szervezet, a CFCB vizsgálja, akkor hogyan kötött mégis az UEFA-val egyezséget a PSG?
Remek kérdés, erre rögtön válaszolok is.
Infantino amint értesült róla, hogy a CFCB szagot fogott és vizsgálódni óhajt a PSG háza táján, azonnal riasztotta a katariakat. Elsősorban emailek útján ment a kommunikáció, de számos alkalommal fordult elő, hogy Infantino személyesen találkozott a klub különböző képviselőivel (hol a tulajdonossal, hol az igazgatóval, mikor épp ki ért rá). Gyanítom egyébként, hogy Infantino már évekkel korábban elhatározta, hogy ráhajt a FIFA elnöki pozíciójára, és itt volt az alkalom, hogy szerezzen maga mögé pár tehetős támogatót – de ne szaladjunk ennyire előre.
A CFCB a Deloitte cégét bevonva vizsgálódott, és egy bizonyos szponzori szerződés szúrt nekik szemet, amit a PSG klubja a Qatar Tourism Authority nevű rejtélyes szervezettel kötött. Ez tulajdonképpen a katari kormány egyik szerve, olyan kábé, mint egy turisztikai minisztérium, a turizmus népszerűsítésével és fejlesztésével foglalkozik (legalábbis saját leírásuk szerint, azonban mindjárt kiderül, hogy a gyakorlatban mit jelent ez).

A Qatar Tourism Authority a szerződés értelmében 5 éven keresztül évi 215 (!!) millió eurót fizetett a PSG-nek a katari turizmus népszerűsítéséért, némi matek után kijön ugye, hogy ez összesen több, mint egymilliárd eurót jelent. Alighanem ekkor merült fel a gyanú, hogy itt valami bűzlik, a Deloitte könyvvizsgálói gondolom nem először láttak életükben katari cég által kötött szerződést, de ez még nekik is kiverte a biztosítékot.
Ez bőven több volt, mint amit a piacon ésszerűnek lehetett volna nevezni, és akkor még enyhén fogalmaztunk. Összehasonlításként a Bayern München évi 30 millió eurót kapott a Deutsche Telekomtól, nekünk az AON pedig alig 20 millió euróra átszámolható fontot fizetett évente azért, hogy a mezeinken főszponzorként szerepelhessen és az edzőközpontunknak is névadói lehessenek. (Emlékszik rá valaki, hogy ezt AON Training Complexnek hívták anno? Rémes, hogy szalad az idő, ma meg már csak Carrington-ként hivatkozunk rá).
A vicc azonban nem itt ért véget, az utána következett: a PSG-nek ezért az évi 215 millióért cserébe a világon semmit nem kellett tennie a szerződés szerint. Se egy logó a mezen, se reklámfotózások és filmek forgatása, se egy link a klub honlapján, se egy banner a stadionban, se a stadionnak az átnevezése, se játékosok arcának rányomkodása plakátokra, semmi. Illetve bocsánat, hazudok, egy kötelezettségük mégiscsak volt: a szöveg szerint a PSG-nek részt kellett vennie évente valami katari promóciós eseményen, ha a katariak úgy kívánták.
Jó ez így, nem?
Az igazán vicces azonban a PSG indoklása volt, miszerint ők nem egy cég, hanem egy egész nemzet promózását vállalták, aminek a méretei nem egyeztethetőek össze holmi átlagos sponsorship-dealekkel.
Egyértelmű volt hát, hogy mit művelnek a katariak, a Deloitte 2-3 napnál nem is kutatott tovább a klub párizsi székhelyén. Megállapították, hogy ennek a szerződésnek a piaci értéke legfeljebb évi 2,78 millió euró lehet, illetve megállapították azt is, hogy ez a rejtélyes Qatar Tourism Authority túlságosan szorosan összefonódik a PSG-t tulajdonló családi körrel – magyarul az UEFA FFP értelmében pénzmosás zajlik szponzori szerződések mögé bújtatva, hogy az irgalmatlan kiadásokat irgalmatlan bevételekkel tudják igazolni – legalábbis papíron.
A CFCB köszönte szépen ezt a jelentést, és tovább is passzolták volna ezt egy másik szervezetnek, amelyik a kiszabandó büntetés mértékéről lett volna hivatott dönteni (szintén az UEFA-tól függetlenül), ez azonban sosem történt meg, és a mai napig nem tudjuk miért. Ez az egyedüli része a sztorinak, amire nincs kézzelfogható bizonyíték, minden másra rendelkezésre áll email, hangfelvétel, szerződések, vagy más egyéb.
Itt lépett be a képbe Infantino.
A CFCB, mint fentebb írtam, egy UEFA-tól és kluboktól független szervezet (legalábbis papíron annak kéne lennie), a működésüket bármelyik félnek bármilyen módon befolyáslnia azonnali fejvesztéssel jár, még egy sms-t sem küldhet a bizottság tagjainak senki következmények nélkül. Infantino azonban több alkalommal adott át a vizsgálatokkal kapcsolatos bizalmas infókat a katari tulajdonosi körnek, illetve nyúlt át a CFCB feje fölött, illetve befolyásolta a működésüket, alighanem abból a célból, hogy a segítségével megússzák a pénzmosást, és a katari állam jóbarátjaként (vagy ha úgy tetszik, akkor beépített embereként) tartsák nyilván.

Ő, valamint Platini, illetve a a PSG elnöke és tulajdonosa személyesen tárgyaltak a hogyan továbbról, Infantino pedig egy megállapodást vázolt fel a sejkeknek, amit némi módosítgatás után elfogadtak.
A deal szerint Infantino “elintézi” nekik, hogy az UEFA a fent említett évi 215 milliós szerződésból 100-at elfogadjon, a maradék 115 milliót illetően pedig vegyék kicsit a katariak a fáradságot és legyenek szívesek kevésbé átlátszó szerződéseket kötni.
A megállapodás 2014 májusában aláíródott mindkét fél részéről, a CFCB elnöke pedig az egész procedúra elleni tiltakozás jeleként lemondott a tisztségéről, természetesen hiába. A PSG-t a kihágásokért mindössze 20 millió euróra büntették (zsebpénz a sejkeknek kábé), és itt véget is ért a sztori.

Manchester

A City sztorija hasonlóan szívet melengető.
Kedves szomszédaink működése 2011 és 2013 között több, mint 450 millió eurós veszteséget termelt, tudták is, hogy szarban lesznek, ha beköszöntenek az FFP regulák, de egy kséőbb előkerült dokumentum (egy email), ami Andrew Widdowsontól, a klub pénzügyi igazgatójától származott, azt írja, hogy sebaj, akkor áthágjuk a szabályokat. Így, feketén-fehéren, specifikusan a “breach” szó használatával.
A CFCB a fentebb említett 9 klub között a Manchester Cityt is vizsgálta szorosabban, itt a PwC-t kérték fel, hogy segítsenek a kutakodásban.
A PwC pedig megállapította, hogy a City papíron igazolt bevételeinek 85 százaléka (mindannyiunk nagy meglepetésére) egyenesen Abu Dhabiból jött mindenféle szponzorok útján. A megállapítások szerint 4 komolyabb szerződést kötött a City Abu Dhabi-hoz köthető cégekkel, ebből pedig háromnak irreálisan nagy volt az értéke. Ugyanazt a manővert hajtották végre ők is, mint a PSG: a tulajdonosi családhoz szorosan köthető cégek neve alatt felfújt szponzori szerződések kötése a látszat kedvéért, hogy a sejkek gond nélkül átpumpálhassák a magánvagyonukat a klubba. Az már csak hab volt a tortán, hogy a jelek szerint a City megpróbált egy könnyed, 35 millió eurós költséget elbújtatni a könyvelésben, mikor azt az UEFA-nak átnyújtották.
Mikor a PwC végzett a vizsgálatokkal, és megállapította a szabályok áthágását, és ezekkel a vizsgálóbizottság szembesítette a klubot, akkor a City ügyvédjei tulajdonképpen ellentámadásba mentek át: követelték, hogy “súlyos jogértelmezési hibák”-ra való tekintettel a PwC jelentéseit gyakorlatilag töröljék is szépen, Ferran Soriano, a City CEO-ja pedig azzal fenyegetőzött, hogy az Európai Bírósághoz fordulnak, és az összes FFP-szabályzatot is megtámadják, csak úgy grátiszként, és minden lehetséges fórumon támadást indítanak az UEFA ellen.
Ki nem találnátok mi történt ezek után: Infantino hogy-hogynem, ebbe az ügybe is beavatkozott.
A klub egyik képviselőjével (valamint a CEO Sorianoval és a tulajdonos Mubarakkal) végig tartotta a kapcsolatot, végül itt is felvázolta egy deal lehetőségét: megbüntetik kicsit a Cityt, de semmiképp sem annyira hogy az fájjon, így megmarad az UEFA, meg a klub arca is. Win-win, kecske, káposzta.
A probléma akkor kezdett el tetőzni, amikor a sejkek (jóféle közel keleti népekhez híven) hallani sem akartak semmiféle megegyezésről. Imádom amúgy, amikor így egymásnak feszül két teljesen eltérő kultúra mafiája: európai (vagy ha úgy tetszik, kicsit olaszos, már-már keresztapai) nagyvonalúság és kompromisszumkészség vs. közel keleti “mi vagyunk a gazdagabbak, szóval úgy lesz ahogy mondjuk”-mentalitás.
A klubtulaj Mubarak úgy volt vele, hogy inkább költ 30 milliót ügyvédekre, minthogy kifizesse ezt büntetésként az UEFA-nak, elismerve ezzel némi felelősséget. A sejkek egyébként az UEFA mindenféle FFP-szabályait személyes sértésnek vették, amivel az UEFA próbálta elérni azt, hogy Manszúr sejk (és a mindenféle futballal kapcsolatos csupa jószándékú és Európának hasznos) terve ellehetetlenüljön.
Kábé 200 millió eurós összegről kellett volna valahogy elszámolnia a Citynek, de a sejkek kompromisszumképtelensége (és Infantino túlságosan lágy tökei) miatt egyezség még a láthatáron sem volt. Ezért Mubarak, Soriano és Infantino egy sokadik találkozót is tartottak Londonban 2014 május elején, ismét eredmény nélkül. Infantino kompromisszumra hajló ötleteire ismét csak agresszív fenyegetés volt a válasz. A City ügyvédjei szerint az UEFA csak az agresszióból értett, úgyhogy mindennel is megfenyegették őket, személyesen Platinit és Infantinot is, illetve a PwC könyvvizsgálóit szintén.

Majd a City végül pár nappal később megnyerte a Premier League 13/14-es kiírását.

Deal nem született, a sikertelen egyezkedést Infantino egy megbánós hangvételű emaillel zárta, amit egyenesen Mubaraknak küldött. A később esedékes Európa Liga döntőjében Platini bevonódott végül ebbe az ügybe is, aki elsőként az akkor még City játékosként ténfergő Patrick Vieirával találkozott személyesen, arra kérve, hogy mondja meg a sejkeknek, hogy bízhatnak az UEFA-ban, és személyesen Infantinoban és benne.

Hogy végül ez a módszer hatott-e, azt nem tudjuk, de tény, hogy Soriano napokkal később aláírt egy megállapodást, miszerint a Cityt is ugyanúgy egy 20 milliós ejnye-bejnyével bünteti az UEFA, aztán mindkét fél elintézettnek tekinti a dolgot.
Ez meg is történt, azonban a fenti egyeztetések, titkos levelezések és egyéb szervezkedések bizonyítékai napvilágot láttak, amit 2018 novemberében publikált egy német újság, a der Spiegel.
Ezen felbuzdulva, hirtelen felindulásból, 2020 februárjában 2 évre tiltotta el őket európai kupáktól az UEFA. A City erre természetesen felülvizsgálatot kért egy harmadik féltől (a CAS, a Court of Arbitration for Sport nevű nemzetközi szervezettől, ami erre hivatott). Az eltiltást pedig természetesen a CAS döntésének értelmében visszavonták.
Erről egyébként az akkor aktuális podcastunkban is volt szó a lockdown utáni első adásban, ha valaki még emlékszik.
Aztán végül, csak a vicc kedvéért a kezdetben 30 milliós büntetésüket 10-re csökkentették 2020 júliusában. A CAS szerint nem volt elég döntő bizonyíték arra, hogy a Citynek felfújt szponzori szerződései voltak (mint ahogy a szüleik homoszexuális, illetve vérfertőző szokásaira sem). Éppen ezért a 10 milliós bírságot sem azért kapták, mert csaltak, hanem mert nem viselkedtek kellőképpen együttműködően a vizsgálatok során és akadályozták azt.

És hogy miként “láttak napvilágot” a fenti tények és az ezeket bizonyító emailek és egyéb dokumentumok?
Az is izgalmas kérdés, úgyhogy ideje lesz elmesélni – végülis emiatt születik az egész bejegyzés.

Az európai futballközösséget később alapjaiban megrengető Football Leaks névre hallgató blogot 2015 szeptemberében hozta létre “valaki”. A blog szimpla wordpresszes felületén mindenféle szöveges kommentár, illetve egyéb körítés nélkül jelentek meg bejegyzések, amik európai kluboknál futballozó topjátékosok aláírt szerződéseit tartalmazták pdf-formában. Többek közt Carlos Tevez, James Rodriguez, Radamel Falcao, Joao Moutinho, Anthony Martial, Neymar, Gareth Bale, azaz egy eléggé illusztris társaság bizalmas, ámde kétségkívül valódi információi kerültek napvilágra, heti fizetésekkel, átigazolási díjakkal, ügynöki juttatásokkal, mindennel. Mindez még a mai napig is elérhető, igaz a linkek (és velük együtt a pdf-ek) sem működnek már.
A blog elsősorban azért jött létre, hogy a nagykutyák által elkövetett adócsalások, a bírók megvásárlása, a kétes ügyletek, a third-party ownership (ezt is tárgyaltuk már korábban a blogon), illetve az ügynökségek által elkövetett aljas húzások is napvilágra kerüljenek, vizsgálatok indulhassanak és végre megtisztulhasson ezektől a futball – vagy legalábbis elinduljon ennek a folyamata.

A blogot működtető (ekkor még csak 27 éves) portugál srácot, bizonyos Rui Pedro Goncalves Pintót 2016 márciusában azonosította egy cikkben pontosan a spanyol Marca, egy Budapesten élő diákként. Hogy ezt hogy sikerült kideríteniük, arról nincs info, a Marca szerint “büntetett előélete volt”, bár ez sem teljesen igaz. Alighanem súghatott nekik valaki – később erre, és a “büntetett előéletre” is kitérek, most még nem szaladunk ennyire előre.
Mire ez az infó napvilágot látott volna a Marca virtuális hasábjain, addigra Európában már javában állt a bál.
A legelső kiszivárogtatott dokumentumok egy játékosügynökséget, a Doyen Sports Investment társulását vették célba, amit egy portugál “üzletember”, bizonyos Nelio Lucas hozott létre. A fentebb említett third-party ownership modelljét használva hízott betegesen gazdagra, amit a FIFA már korábban világszerte betiltott, mégis Lucas ügynöksége röpke három év alatt több, mint százmillió eurós hasznot húzott olyan játékosok átigazolásaiból, akiknek a játékjogainak bizonyos százalékát birtokolta.
Mikor Radamel Falcao az Atelticóból Monacoba költözött át (Jorge Mendes ügynökösködése mellett), akkor a 43 millió eurós átigazolási díjból a Doyen Sports Falcao játékjogának bizonyos hányadának tulajdonosaként több, mint 5 millió eurót tehetett el. Egyébként a FIFA nem csak azért tiltja ezt a gyakorlatot, mert a végletekig kiszipolyozza a klubokat és a játékosokat, hanem mert ez gyakran együtt jár azzal is, hogy a third party cég gátlástalanul befolyásolja a transzfereket is (hiszen az az érdekük, hogy a játékosaik minél többször “gazdát cseréljenek”). Nem volt ez másképp a Doyennél sem, a fentebb említett Nelio Lucas például 2013 augusztusában egy partit (de ha a beszámolóknak hinni lehet, akkor sokkal inkább egy orgiát) rendezett egy Miami birtokon, többek között a Real Madrid elnökével, Florentino Perezzel a vendégek listáján azért, hogy rávegye, hogy a Madrid igazolja le Geoffrey Kondogbiát, akinek játékjogába Lucas korábban “befektetett”. Ebből a dealből speciel nem lett semmi, de Lucas előszeretettel vette rá az ilyen szolgálatokra hajlandó, impozáns külsejű hölgyekkel az üzletfeleket arra, hogy számára kedvező átigazolásokat hajtsanak végre. Így költözött át többek közt Asier Illaramendi Madridból a Real Sociedadhoz, vagy éppen Rolando Fonseca a Portóból Marseille-be. Az ügynökség tevékenységének azonban ez csak a csúcsa volt, előfordult tömkelegével hamis számlák kiállítása, visszadátumozott szerződések kiállítása, amit csak akartok.

A napvilágra került bizonyítékok alapján először az FC Twente csapatát meszelték el, akik több átigazolásban is együttműködtek a Doyennel, a holland szövetség 3 évre tiltotta el őket az európai kupaindulásoktól (igen, a hazai szövetségek is tehetnek ilyet, nem csak az UEFA).
2016 februárjában már a La Liga elnöke, a teljes szerkesztőségünk által igen nagyra becsült Javier Tebas is ököllel verte a FIFA-nál az asztalt, hogy tegyenek már végre valamit, miután számtalan La Liga-játékos szerződéseinek és átigazolásinak kényes részletei láttak napvilágot “felfordulást okozva az öltözőkben”.
Elég nagyot szólt ez a mutatvány tehát, pláne ahhoz képest, hogy egy tüskehajú, pattanásos egyetemista srác az albérletének nappalijából intézte az egészet.
Pinto korábban már tanult Budapesten, kisebb kitérők után 2015-ben költözött vissza, hogy apjának egy helyi régiségkereskedésben segítsen, és szabadidejében az informatika terén összeszedett tudásával ügynökségek, klubok, biztosítók és bankok levelezését törje fel, és jusson belőlük információkhoz.
Kétségkívül illegális módszerekkel jutott minden infó birtokába (eltérő adatmennyiséget említenek különböző források, de több tíz terabájtról beszélnük). Az európai jog egyébként ismeri a “whistleblowing”, azaz a visszaélések leleplezésének intézményét. Sajnos semmiféle jogi ismeretekkel nem rendelkezem (hétévesen a stipi-stopi, illetve az én láttam meg előbb jogvitáknál adtam le a szerelést), de dióhéjban tulajdonképpen azt teszi lehetővé a whistleblowingot védelmező jog, hogy kisebb bűncselekmények árán (mint például levelezőrendszerek feltörése) hozzájuthass sokkal komolyabb bűncselekményeket leleleplező bizonyítékokhoz (mint például a téged alkalmazó cég adócsalásai, vagy kényszermunkáztatása, vagy akármije), anélkül, hogy ennek komolyabb következményei legyenek. Természetesen nem minden esetben, és csak elég szigorú kritériumok esetén működik a dolog, szóval azért ne álljatok neki már az ebédszünetben a HR levelezését hekkelgetni csak úgy, azt egyelőre sem itthon, sem máshol az EU-ban nem díjazzák. Egyébként az amerikai titkosszolgálatok lakossági megfigyeléseiről 2013-ban szivárogtató Edward Snowden is erre a jogra apellálva végezte a tevékenységét, csak ő nem esett a törvény hatálya alá, mivel az a titkosszolgálatok (CIA, NSA, DNI, satöbbi) közvetlen alkalmazottjainak biztosított védelmet, Snowden pedig “külsős bedolgozóként” dolgozott együtt az NSA-val, úgyhogy végül szednie kellett a sátorfáját. Több kitérő után Moszkvában kötött ki (nincs kiadatási egyezményük az USA-val), ahol azóta állampolgárságot is kapott, úgyhogy már nem fogják vegzálni, hacsak el nem hagyja az országot.

Pintóra visszatérve: ő illegálisan kutakodott és mentett le mindent, amit tudott, és én természetesen hajlandó vagyok hinni a tiszta szándékában, bár ez kevésbé lényeges, viszont meg kell említsem, hogy ennek ellentmondó tények is vannak, amikkel azóta is próbálják Pinto szándékait befeketíteni. Bizonyíték ugyan nincs rá, de feltételezhetően 2013-ban legombolt 300.000 eurót egy Kajmán-szigeteki bankból. Némi hekkelés után hozzáfért a bank belső levelezéséhez, ahol a számlák tulajdonosainak felhasználónevei és jelszavai keringtek (ne kérdezzétek miért és hogyan, ez óriási biztonsági incidensnek számít, amiért azonnal visszavonnák az auditorok az adott bank mindenféle licenszét). Pinto két külön alkalommal hozzáfért egy számlához, majd nemzetközi átutalásként küldött a saját lisszaboni Deutsche Bank fiókjára pár százezer eurót.
Amint kiderült a dolog és a számla tulaja jelezte, hogy ő nem kezdeményezett semmiféle átutalást, a bank (saját arcát megőrizendő) azonnal kártalanította a tulajdonost, majd belső vizsgálatot indított. Az IT-szakik kiderítették, hogy az IP-cím, amiről a tranzakciót intézték, a Lisszaboni Egyetemhez tartozik. Mindenhonnan repkedtek a megkeresések: a rendőrség az egyetemre ment tudakozódni, a kajmán bank pedig a lisszaboni Deutsche Bankhoz fordult, hogy ugyan volnának szívesek megnevezni azt a számlatulajdonost, akinél landoltak a százezer eurók, de a németek banktitokra hivatkozva ezt visszautasították, hiába kaptak bizonyítékot rá, hogy visszaélés történt. Pinto számlájáról közben az első átutalás összegét visszakapták, de a másodikat (50.000 euró kb.) “megtartotta”, ezen a számlán 33.000 euró körüli egyenleg volt, mikor a bank befagyasztotta.
A további nyomozás és intézkedés nem volt éppen a fontossági lista élén a hatóságoknál, és a vicc az egészben, hogy Pinto maga fogalmazott egy naiv hangvételű levelet a büntetőbírósághoz, amiben kifejtette, hogy fogalma sincs mi történik, ő nem jártas semmiféle ilyen procedúrában, szeretné tisztázni magát, kihez forduljon ezügyben. Később gyanúsítottként meghallgatásra hívták be valami helyi rendőrséghez, egy ügyvéd társaságában jelent meg, kérdésekre nem válaszolt. A részletek innen homályba vesznek, mivel a továbbiakban Pinto ügyvédje és a kajmán bank ügyvédjei tárgyaltak egymással. Végül aláírtak egy megegyezést (a részletek természetesen ismeretlenek), és értesítették a helyi bíróságot, hogy nincs követelésük, ejthetik az ügyet, ami meg is történt. Érdekes tény különben, hogy Pinto a második utalás összegét megtarthatta, amit ő maga követelt.
A kajmánok azért mehettek ebbe bele ilyen könnyen, mert ezt minimális visszhang mellett lerendezni még mindig sokkal jobb volt számukra, mintha széles körben kiderült volna, hogy a rendszerük nagyon könnyen feltörhető (mert ha egy hobbihekkernek ez sikerül, legyen bármilyen tehetséges is, az elég nagy gáz).
Ez az ügy elég meredek, de gyanítom, hogy a kajmán bank megkárosított ügyfele (akinek semmi szín alatt nem voltak hajlandóak kiadni a személyazonosságát) nem feltétlen volt a legbecsületesebb állampolgárok egyike, és Pinto sem véletlen tarthatta meg a második utalás összegét – itt minimum egy zsarolást feltételezek a háttérben, Pinto szerintem 100%, hogy ismerte a károsított ügyfelet. Lényeg a lényeg, Pintót sem kell félteni olyan nagyon.
Pintót később természetesen faggatta erről az esetről a Football Leaks robbanása után mindenféle médium, de az elmondása szerint minden állítás hamis, ő nem látott viszont egy centet sem a buliból, de a valós tényeket nem árulhatja el, mivel köti a megegyezés (annak ellenére, hogy a kajmán bank 2014-ben végül csődbement és megszűnt, mit ad isten, pont egy IT-biztonságos, visszaéléses eset után kapott 75 millió dolláros bírság után).

Pinto ezután a Football Leaks indulásáig csöndben volt, majd, ahogy fentebb említettem, a Doyen ügynökségéről szivárogtatott dokumentumokkal árasztotta el elsőnek a blogot. Az indulás után egy hónappal (2015 októberében) az ügynökség fejének, Nelio Lucasnak írt álnéven egy emailt, amiben felhívta a figyelmét, hogy további kompromittáló anyagok birtokában van, és ezeket is kész nyilvánosságra hozni, ám egy szép kis összeg fejében hajlandó hallgatni róluk (még szebb összeg esetén pedig a meglévő dokumentumokat is hajlandó eltávolítani). Mindez persze Lucas elmondása szerint történt így (legalábbis ő így adta elő a rendőrségnek, mikor hozzájuk fordult), Pinto erről sem volt hajlandó további részleteket elárulni a médiumoknak.
Pinto és Lucas egy héttel később személyesen is találkoztak, ahol mindketten ügyvéddel jelentek meg, Lucas pedig (mivel együttműködött a nyomozást végző hatóságokkal), tökig be volt mikrofonozva, és a rendőrség is készenlétben állt balhé esetére. Innentől vannak csak bizonyítékok is (leginkább Lucas mikrofonjának felvételei), a beszélgetés során az ügyvédek egyezséget próbáltak kötni ügyfeleik nevében, ami “mindkét fél számára kielégítő”. Állítólag Pinto ügyvédje nem adta ki a srác személyazonosságát, de a “hekker képességeinek” bizonyítékaként hivatkozott a kajmán bank ügyfelének lenyúlására. Ez elég nagy hiba volt, mivel egyezség nem született, és a hatóságok a kajmán bankos sztori említése után könnyedén visszakeresték a megállapodást, amit a bank képviseletével kötött, és természetesen tartalmazta a pontos személyazonosságát.
Pinto később saját elmondása szerint azért próbálta megzsarolni Lucast és a Doyent, hogy “megerősítést nyerjen” afelől, hogy valóban sötét dolgokkal üzletelnek. Ez már megint csak az én kommentárom, de valószínű sem Pinto, sem az ügyvédje nem voltak túl naivak ahhoz, hogy észrevegyék, hogy ez alighanem csapda lesz, úgyhogy még idejében kihátráltak a dologból, Pinto magyarázkodása pedig szerintem egy valós zsarolást próbált elfedni. Tény azonban, hogy büntetett előélete jogilag valóban nem volt a srácnak, csupán egy aláírt megállapodása a kajmán bankkal, büntetőeljárás nélkül.

Pinto ezután hónapokon át folytatta a szivárogtatást, a futballklubokon és ügynökségeken kívül már bankok, biztosítók és egyéb társaságok is buktak velük együtt, mivel ezekkel is szoros kapcsolatot ápol a futballvilág, és természetesen a pénzügyi szektor is hemzseg a sötét ügyletektől. Pinto természetesen továbbra is álnéven folytatta a melót (a nyilvánosság előtt ekkor még nem volt felfedve a személyazonossága). Feljebb már írtam, hogy ennek ellenére a Marca már névvel-szelfivel bemutatta Pintót egy cikkben, a hírt pedig Európa-szerte átvették, itthon például először a 444.hu-n olvashattunk magyar nyelven a srác (ekkor még csak feltételezett) azonosságáról. A Marcának alighanem Nelio Lucas és az ügyvédjei súghattak, miután a saját magánnyomozásuk eredményre vezetett a kajmán bankos sztori említése után.

A következő mérföldkőhöz 2016 december 3-án érkeztünk, amikor a német Spiegel nyomtatott verziója a címoldalán nagy leleplező cikkekkel jelent meg. A hasábokon Ronaldo és Mesut Özil kétes adóügyeiről rántották le a leplet, a forrás pedig (gondolom mindenki kitalálta) Rui Pinto volt. A Spiegel már kicsit korábban felvette vele a kapcsolatot, és más médiumok segítségével (többek közt ez EIC-vel, egy európai oknyomozó újságírással foglalkozó szervezet segítségével) elkezdték átvizsgálni Pinto több terabájtnyi dokumentumát, amit a rendelkezésükre bocsájtott. Már ez is rengetegnek hangzik, pedig ez a birtokában lévő adatmennyiségnek pusztán csak egy töredéke volt.
A legérdekesebb darabokkal pedig a következő hetekben a Spiegel teletömte az újságjait, és a weboldala is tele volt a leleplező anyagokkal, lényegében a Football Leaks blogjára már korábban kiposztolt finomságoknak adtak olvasmányos körítést. A dolognak ismét megvolt a hatása: több futballistát is elítéltek az illetékes adóhatóságok csalás miatt, a Porto is kapott egy 50.000 eurós bírságot a Doyennel való együttműködése miatt, Cristiano Ronaldo egyezséggel zárult nemi erőszakos ügye pedig ismét előkerült, és ekkor derült fény a Manchester City és a PSG Infantinoval kötött sötét egyezségeire is, amit feljebb már végigzongoráztunk. De Pintónak már ekkor is volt egy halom dokumentuma, ami a szuperliga indításának előkészítését bizonyították a színfalak mögött, holott ezt a nyilvánosság előtt a későbbi alapító tagok képviselői nagy pofával tagadták – ez is tudjuk aztán, hova torkollott.
Pintót többször is felkereste a Spiegel stábja a budapesti tartózkodási helyén, több interjút is megjelentettek vele (továbbra is csak álnéven hivatkozva rá, mint Joao, avagy angolul John), valamint szerkeszteni kezdtek egy könyvet is a leleplező sztorikról, amit (fantáziadús néven) Football Leaks címmel adtak nyomtatásba, ez 2018 májusában jelent meg. Pinto saját elmondása szerint ő először egyenesen az UEFA-hoz fordult, hogy az információkat átadja és segítse a munkájukat, de még csak válaszra sem méltatták – ezért fordult inkább a nyilvánossághoz.
A könyv megjelenése után is folytatta az infók gyűjtését, a felfordulás pedig kezdett egyre nagyobbra és nagyobbra nőni.

Pinto ekkor még mindig Budapesten héderezett, a portugál hatóságok pedig már felvették a kapcsolatot a magyar igazságszolgáltatással, de a hazai kollégák nem voltak túlságosan hajlandóak az együttműködésre csak azért, mert “valami srác fociklubok emailjeit olvasgatja”. Ekkor már az összes sértett futballklub szénné perelte az összes médiumot, amik saját hasábjaikra átvették Pinto információit. Ekkor már a portugál hatóságokon felül szinte mindenki tudta, hogy kicsoda ő és hol tartózkodik, úgyhogy a magyar hatóságok napi szinten kaptak hol könyörgő, hol erélyes megkereséseket Európa minden számottevő futballnemzetének igazságszolgáltatásától, hogy cselekedjenek már végre valamit, mivel szinte kivétel nélkül minden élvonalbeli klubot érintett az adathalászata. Az azonban nem elég ok az intézkedésre, hogy “de hát mi tudjuk, hogy kicsoda ez a srác”, ezt bizonyítani is kellett volna, amit továbbra sem tudtak egyetlen esetben sem megtenni.
Nálunk ennek megfelelően a hatóságok malmoztak, a dolog pedig itt el is sikkadt volna egy időre, de Pinto a Benfica klubjának levelezését is “meglékelte”, és itt kétségeket kizáróan bizonyítani tudták, hogy ő volt a tettes. Ezért a portugál ügyészség nem tökölt tovább: azonnal európai elfogatóparancsot adtak ki Pintóra. A parancs kiadására pedig a magyar kollégák sem malmozhattak tovább az EU-s jog értelmében – el kellett fogniuk Pintót.

Hatóságunk már a parancs másnapján, 2019 január 16-án begyűjtötte és behurcolta a Markó utcába a srácot, ám két nap múlva házi őrizettel engedték el, nyomkövetővel a bokáján. Ekkor még csak a Benficás dokumentumok szivárogtatása volt egyértelműen hozzá köthető, a többi, hosszú évekre visszamenő halászattal csak gyanúsítani tudták. A nála lefoglalt merevlemezekkel pedig nem tudtak mit kezdeni, mivel titkosítva voltak, és Pinto ezúttal nem volt sem naiv, sem hülye: semmiféle jelszavakat és hozzáférési kódokat nem jegyzett le sehova, nem is adta át senkinek, ezeket mind fejben tartotta, úgyhogy a hatóság több kiló levélnehezékkel lett csak gazdagabb. Egyébként a Spiegelnek korábban átadott adatokkal is óvatosan járt el: a lap képviselői csak egy bizonyos ideig működő keresőkulcsot kaptak az adatokról készült másolatokat tartalmazó merevlemezekhez, amik egy héttel a lejárat után ismét csak értéktelen nehézfémmé változtak.
A következő kérdés Pinto kiadatása volt, amit ő természetesen szeretett volna mindenáron elkerülni, mivel Portugáliában nem nagyon szeretik az efféle akciókat és különben is sikerült magára haragítania a komplett portugál labdarúgás minden komoly tényezőjét – természetesen a szurkolókat kivéve, akik nagyrészt hősként tekintettek rá.

Igaz köztük is akadtak néhányan, akik halálos fenyegetésekkel bombázták óránként minden platformon, magasabb rangú klubképviselőkkel egyetemben.
Az EU-s tagállamok eltérő jogrendje miatt Portugáliában komoly büntetésre számíthatott tehát (30 éves lesittelést számolgattak neki felső határként, ha minden vádpontban elítélik), míg Németországban például semmiféle retorzió nem várt volna rá ezért a balhéért.

Az ügyét ekkor William Bourdon vette magához, aki korábban már Julian Assagne és Edward Snowden eseténél is segédkezett a kiszivárogtatóknak, Pintót pedig mellékesen 2019 áprilisában az European Whistleblower-díj egyik nyertesének nevezte meg az ezt promotáló Európai Parlament egyik baloldali csoportosulása.
Pintót végül 2019 március végén kiadták Portugáliának, 22-én hurcolták haza Lisszabonba, ahol azonnal őrizetbe is vették. Időközben a Spiegel a háttérben nem állt le a dokumentumok feldolgozásával, 2019 szeptemberében (kizárólag csak német nyelven) megjelentettek egy újabb könyvre való adagot a leleplező anyagokból, ami Football Leaks 2 címmel jelent meg. Pinto közben a portugál kóterben csücsült, és elmondása szerint jobbak voltak a körülmények, mint amikre elsőre számított, de azért még így is baromi nyomasztó hónapokat töltött ott, ahol alig tudott ellentartani saját szellemi leépülésének (a jelszavakat például napi rendszerességgel ismételgette el saját magának). Jegyzeteket is készített például, de ezeket az őrök nemes egyszerűséggel elkobozták tőle. Nem véletlen ez persze, a börtönöket világszerte tervezik így, ennek az intézménynek csak az egyik feladata a törvénysértők biztos helyen tartása, a másik természetesen a megtörése – nem feltétlen fizikai erőszakkal, hanem a körülmények által.
És mint kiderült, Pinto komolyabb halat is fogott, ami már inkább politikai téma, ez Luanda Leaks néven futott karriert az online sajtó hasábjain, de ezt a melllékszálat már nem bontom ki, így is kezdi a tűréshatárt súrolni a bejegyzés hossza. Lényegében az angolai ex-miniszterelnök lányáról, aki nagyon verte a mellét, hogy ő saját üzleti tehetségének köszönhette 2 milliárd dolláros magánvagyonát, kiderült, hogy természetesen az utolsó centig állami pénz csorgott a zsebeibe apukán keresztül. Mindezt több, mint 700.000 emaillel és egyébbel bizonyította, az anyagot pedig ezúttal a Guardian karolta fel.

Pinto végül több, mint egy évet töltött őrizetben tárgyalásra várva, majd 2020 augusztusában ismét házi őrizetbe bocsájtották, miután Pinto vállalta, hogy együttműködik a nyomozást végző hatóságokkal.
Ééés… hát tulajdonképpen itt tartunk most is. A portugál hatóságok nem állnak a helyzet magaslatán, már régesrég tárgyalni kellett volna a srác ügyét, azonban ez a mai napig nem történt meg. 2023 áprilisára volt kitűzve egy időpont, de júliusra tették át. Nyújtják ezt az ügyet, mint a rétestésztát, mivel mindig talál valami okot rá a hatóság, hogy újabb tanúkat kutathasson fel és idézhessen be meghallgatásra, vagy “újonnan napvilágra került bizonyítékokra” hivatkozva tovább tolják a határidőket.

Hogy végső soron mi sül ki ebből, azt nehéz megtippelni, de összegezni már most is tudunk pár dolgot. Futballról beszélünk, annak is a mocskos oldaláról, emlékszünk rá ugye, hogy a 22-es vébé katari rendezésénél mi történt: a kenőpénzeket zsebrevágták, a felelősöket ejnye-bejnyékkel kiengedték, a korrupció pedig akadálytalanul folytatódik tovább.
Pinto szivárogtatásai pedig elég nagy port kavartak ugyan, de változás természetesen egy dekányi nem történt, a klubok néhány bírságtól eltekintve élnek és virulnak, vígan üzletelnek tovább a kétes tevékenységeket folytató ügynökségekkel, Infantino továbbra is FIFA elnök, a City és a PSG semmiféle eltiltást nem kapott az FFP-szabályok durva áthágásáért. Pintóra pedig alighanem még évekig húzódó hercehurca vár, aminek a végén szerintem biztosan letöltendőt fog kapni, nem feltétlen ültetik le aggastyán koráig, de mondjuk 2-3 évet (esetleg kicsit többet, jó magaviselet esetén felezést kilátásba helyezve) biztos hűsöltetik, mivel ennyit mindenképp kikényszerít a bíróságokból a nemzetközi futball lobbiereje.

Elvégre Katar is kapott tőlük egy vébét.

 

GGMU, szabadságot Pintónak!