X-Faktor

Első! Leszögezem, hogy bár a kommentmezőben az elsőzés cseppet szánalmas cselekedet, de a Stretfordon egy új év első bejegyzését január elsején posztolni, miközben a többség még a Leicester becenevével fémjelzett másnaposság démonával küzd, szerintem kifejezetten menő. Legalábbis egy családos embertől, akitől távol állnak a szilveszteri bulik – savanyú a szőlő jeligével a kiadóba – és amikor ezt olvassátok, én már jó eséllyel vezetek, mert a család Mourinho-ja (csak én nevezhetem így EZSnét, bárki más tenné, kitépném a belét) kitalálta, hogy menjünk az év első három napján wellnessezni, így jó eséllyel nem látom a Sigurdssonék elleni (Ki)szenvedést. Jön az Everton-Manchester United bajnoki mérkőzés.

Úgy tűnik nagyon behelyezték a csapatba hátulról az X-Faktort, akármilyen szar ellenfél jön ugyanis szembe, nem sikerül rajta felülkerekedni, egy kilencvenakárhány perces góllal vagy szívunk, vagy tüzet oltunk, ha egyik se, akkor nullnull a vége. Ez már kezd Lajos-féle decemberi lúzerkedésnek tűnni, csak a mostani menedzserünk még nagyobb fasz, rajta még röhögni se lehet.

Három egymást követő bajnokin sikerült döntetlent játszani olyan veretes ellenfelek ellen, mint a Leicester, a Burnley, meg a Soton, (a Karalábé kupa-kiesést a Bristol ellen azért csak zárójelben említem meg, mert a két és fél éves fiam már így is teli szájjal röhög mellettem), tehát pont olyan ellenfeleket nem tudtunk legyőzni, akik elvileg nem okoznak gondot egy Mourinho-csapatnak. Ezután a négy kiábrándító meccs után nehéz bármit is írni anélkül, hogy ne fűzném minden mondatba valamiképp, hogy „ZSOZÉAKURVAANYÁDTAKARODJAFASZBA!” – elnézést, a korábban említettekkel ellentétben sokkal kevésbé vagyok szofisztikált, mint Ezra, aki az előző beharangban rendkívül visszafogottan értékelte Mourinho tevékenységét. De én most értem el oda, hogy az eredmények már nem képesek feledtetni a játékban időnként tapasztalt esetleges hiányosságokat (értsd: az eredmények kurvára nem jönnek, a játékunk meg egy idő óta ótvarfos), így a hozzám hasonló laikus, ám fanatikus szurkolónak is kezd telítődni a fasza a shitinhoval, azaz a Zsozé féle 90 perces szarakodással.

A decemberben szerzett 12 pont 7 bajnokin azt mutatja meg, hogy a rangadókon alkalmazott gyáva, védekezésre építő, a támadásokat, a focit csak imitáló taktika (u.n. busz) – miközben bízunk a kis- és középcsapatok magabiztos legyőzésében – kurvára nem jött be, és ha valami drasztikus formajavulás nem történik januárban, akkor újra a moyes-i, van gaal-i időkben érezhetjük magunkat, miközben azon elmélkedünk, hogy valami különösen komisz időhurok ellopta tőlünk Zsozé legendás második szezonját.

És ezek után jön az Everton elleni idegenbeli csata, ami Big Sam kinevezése óta kicsit sem nevezhető könnyen nyerhető mérkőzésnek. Allerdyce hivatalosan november 30-a óta Rooneyék menedzsere, de már a november 29-i West Ham elleni 4-0 alkalmával fent ült a lelátón, így már ezért is (meg a drámai hatás növelése érdekében, amit a statisztika leírásával próbálok elérni) tekinthető az ő érdemének is a kiütéses győzelem. Tehát, a nyugati húsáruk elleni találkozóig 13 meccsen 3 győzelem 7 vereség volt az elviselhetőbb liverpooli csapat mérlege 13-28-as gólaránnyal, az utolsó 8 meccsen, 4 győzelem mellett 3 döntetlent és csak 1 vereséget jegyezhettek, 12 gólt lőttek és összesen négyet kaptak. Talán az adhat kis okot a reménykedésre, hogy ebből kettőt tegnap/tegnapelőtt (kinek hogy) a Bournemouth-tól szoptak be, Allerdyce első evertonos veresége alkalmával.

Házi gólkirályuk természetesen Roo, aki 10 találatával ugyanannyi gólt szerzett, mint Lukaku, csak egy sokkal szarabb csapatban (bár már ezt is kétségbe vonom a jelenlegi depresszív lelkiállapotom közepette).
Öt hiányzó található az Everton keretében, a Stekelenburg, Coleman, Funes-Mori, Barkley, Baines névsor elég erősnek tűnik első blikkre, de mivel az első négy még egy percet se játszott idén sérülések miatt, Baines meg azóta maródi, hogy jött Allerdyce, így nem igazán rengeti meg ellenfelünket ez a hiányzók okozta fejtörés dolog.

A mi oldalunkon kicsit más a helyzet. A decemberi hajtás megkezdése előtt még arról beszéltünk, hogy a bő keretünk miatt jól jöhetünk ki belőle, végül ez a bő keret arra volt csak jó, hogy rengeteg sérültet termeljünk ki 2018-ra. Ha jó sorrendbe írjuk le őket, szinte egy egész csapat összeállítható hiányzóinkból: a Valencia, Smalling, Bailly, Darmian – Fellaini, Carrick – Young, Ibra, Lukaku csapatba már csak egy kapus meg egy szélső hiányzik (illetve dehogy hiányzik, miket beszélek..). A listából egyébként Young a kakukktojás, ő három meccses eltiltását kezdi egy jól irányzott könyökös következtében.

Lukaku és Ibra sérülése egyébként lehetőséget ad bizonyításra a “pöcsöseinknek”, azaz Rashi vagy Martial kezd valószínűleg csatárposzton, bár Marcus Soton elleni kényszer-beállása nem sült el túl eredményesen. Viszont mivel mindössze 48 óra telik el a két mérkőzés között, így a kezdőt még megtippelni se merem.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem elegem van már évek óta olvasni a „we have to wake up, bounce back and get back to winning” féle nyilatkozatokat mindenféle elbaszott meccs után, és inkább ne legyen rájuk szükség. Most nem a legjobb előjelekkel várjuk a kékek elleni mérkőzést, de ilyenkor szokott jönni a semmiből egy váratlan győzelem, szemkápráztató játék, ami után újra hamis reményekbe ringathatjuk magunkat, hogy jó lesz ez majd. Egyszer. A végén. Meg ugye nem kellene azért se kiszopni, mert “amit első nap csinálsz az évben, azt csinálod egész évben”.

Végül pedig Terry Pratchett szavaival kívánok mindenkinek Boldog Új Évet (kicsit módosítva, hisz ő a szerelemről írta eredetileg ezt): A Manchester Unitednek szurkolni megizzaszt, megborzongat, elgyöngít, és kutya kegyetlen érzés, de korábban nem voltam azzal tisztában, hogy bele is lehet hülyülni.

BUÉK!