Fergusonból Sir Alex lesz – a harmadik mérföldkő

A bejegyzés címéből nyilvánvalóan kiderül, hogy (hosszabb szünet után) újabb fejezettel folytatódik a Főnök úr históriája, de mivel meglepetten vettük észre a naptárban, hogy ma este a Crystal Palace lát minket vendégül egy bajnoki erejéig, így tűzoltás jelleggel rájuk is szánunk egy bekezdést a végén.

Az előző fejezetekben eljutottunk Fergusonnak a  Premier League megszokásból történő lehengerléséig, de sajnos emellé szinte alig párosult Európában kézzelfogható eredmény. Ferguson négyszer futhatott neki a Bajnokok Ligájának, egy alkalommal az UEFA-kupának, a mérleg pedig mai szemmel visszatekintve nagyon lesújtóan alakult, mindössze egy elvesztett elődöntőt sikerült összekalapálni, állandóan elvérezve a nagyobb csapatok ellen, néha igen komoly vereségekkel. A United egészen a 98/99-es szezonig mindössze egyetlen egyszer tudott egy mérvadónak számító ellenfelet megverni, 97 októberében a Juventust sikerült két vállra fektetni az Old Traffordon. Ferguson ezt a meccset emlegette úgy, mint amelyik elindította a csapatot egy szép meredek emelkedőn, valójában azonban ez a meccs is csak 3 pontot ért a csoportkör küzdelmeiben, az emelkedést egészen más indította be, mondjuk inkább úgy, hogy ez a meccs volt a legelső tünet.

Egyelőre azonban még csak 97 nyarán vagyunk, amikor is Eric Cantona mindössze 31 évesen bejelenti visszavonulását a futballtól, hogy a színészkedésnek éljen, miután 5 szezon alatt 4 bajnoki címet és 2 FA kupát segített a vitrinbe talicskázni. Nagyobb veszteség aligha érhette volna a Unitedet, tekintve hogy a komplett csapatot az ő játéka köré tervezte Ferguson. Később látni fogjuk, hogy a Főnök úr sosem félt drasztikus lépéseket meghúzni, nem egyszer levágva az arany tojást tojó tyúkot is, itt azonban még szükségből kellett újraépíteni az alaptervet.
Elsőre azonban még nem gondolkodott túl sokat Ferguson. Cantona elment, új ötlet nem volt a láthatáron, megpróbálta hát pótolni őt és beszerezni egy új visszavont centert. Még a következő szezon rajtja előtt leszerződtette a United Teddy Sheringhamet, akinek a neve akkoriban a legmagasabban jegyzett csatárok között szerepelt, Ferguson pedig ugyanarra a szerepre szánta őt, mint anno Cantonát: a csatárpárja mellől visszalépve kellett kapocsként szolgálva zavart kelteni az ellenfél vonalai között.
Ferguson vélhetően azért választotta pont Sheringhamet, mert mind a klubjában, mind a válogatottban előkészítő szerepet játszott egy kétfős csatárduóban: a Tottenhamben Chris Armstrong, az oroszlános felsőben pedig Shearer asszisztálója volt. Elsőre egyedül a sebességével kapcsolatban adódtak kételyek, Ferguson azonban tudta, hogy bár Teddy tényleg nem egy versenyló, de ő sosem a sebességéből élt elsősorban.
Az ötlet első blikkre talán nem tűnt rossznak, de Sheringham történetesen átlagon aluli Cantona-klónnak bizonyult, minden sorozatot egybevéve 42 meccsen mindössze 25 gólban volt benne (14 gól, 11 gólpassz) az első szezonjában. (Összehasonlításképpen: Cantonának a 92/93-as szezonban 43 meccsen 20 gól mellett 16 gólpassz, a 93/94-es szezonban 49 meccsen 25 gól és 12 assziszt állt a neve mellett az úgynevezett “kanadai táblázaton”). Félreértés ne essék, Sheringham mérlege egyáltalán nem volt rossz, ahhoz azonban nem volt elég jó, hogy a komplett csapat játéka köré épüljön, és mindez bajnoki trófeákat eredményezzen.

Sheringham problémáit leginkább az okozta, hogy régimódi angol előkészítő centerként egy másik középcsatár kiszolgálásával töltötte karrierje komplett előző évtizedét, ami természetesen más skilleket és más játékot igényelt, az új szerephez meg nem volt egyszerű hipp-hopp alkalmazkodni.
A 97/98-as szezon tulajdonképpen Cantona hiányára ment tehát rá, a Sheringhammel kicsit döcögő szekerünk mellett elrobogva az Arsenal megnyerte az első bajnoki címét Wengerrel az edzői székben, nekünk pedig óriási szerencsét jelentett, hogy Anglia a következő szezonban indíthatott egyszerre 2 csapatot is az akkor még csak 24 fős BL-mezőnyben (köszönhetően az európai elit csapatok egyre erősödő lobbitevékenységének, aminek folyományaként előbb a kieséses rendszer lett lecserélve csoportkörös lebonyolításra, miközben az indulók létszáma is fokozatosan emelkedett – de erről talán később születik majd külön bejegyzés is).

A 97/98-as szezon során azonban történt a korábbi évekhez képest még két jelentős változás: Beckham és Scholes ekkor épült be véglegesen a United kezdőcsapatába. Ezzel elég jelentősen feljavult a csapat passzjátéka, ami elsősorban Európában volt nélkülözhetetlen: kulcsfontossággal bírt, hogy a United végre ne csak rohanni és beadni tudjon, hanem adott esetben labdát is tartson, ha arra van szükség. Scholes és Beckham az elődeikhez képest ebben nyújtottak szükséges pluszt, ez pedig szinte azonnal meg is mutatkozott az eredményekben: a korábbi szenvedős BL-meccsek után a 97/98-as kiírás csoportkörét 6 meccsből 5 győzelemmel, csoportelsőként zárta Ferguson csapata, a Juventust, a Feyenoordot és a Kassát megelőzve. De hogy ne szaladjon el nagyon a ló senkivel: a Monaco rögtön a csoportkör után pontot tett a kupaszereplés végére (természetesen idegenben lőtt góllal).

Ferguson a következő szezonra pedig tovább faragta a United játékát, mint tette azt mindig bajnoki cím nélkül véget ért szezonok után. A Sheringhammel elképzelt visszavont centerezés nem látszott elég működőképesnek egy bajnoki címhez, ezért Ferguson visszalapozott egyet, visszabontva egy építőkockát a toronyból. A keretbe a nyáron két újabb fontos játékos is érkezett: még a VB előtt csatlakozott a védelemhez Jaap Stam, valamint a már amúgy is meglehetősen erős csatársorba (Solskjaer, Sheringham, Cole) érkezett Dwight Yorke.
Az ő sztorija nem volt éppen zökkenőmentes: a trinidadi csatárt még egy 1989-es karibi vendégtúrán fedezte fel az Aston Villa managereként Graham Taylor, akinek azonnal elnyerte a tetszését a mutatott játéka, majd egy próbajáték után szerződést is kapott. Kilenc szezonon át boldogította a szurkolókat Birminghamben, ami alatt egy Ligakupa serleghez is hozzásegítette a csapatot, ám 1998 nyarán bejelentkezett érte Ferguson, egy 12,5 millió fontos vételárat lobogtatva. John Gregory, a Villa akkori managere egy feltétellel volt csak hajlandó megválni Dwight Yorke-tól: ha a United cserébe felajánlja Andy Cole játékjogait. Kisebbfajta háború vette kezdetét a színfalak mögött, a United semmi szín alatt nem akarta elengedni Cole-t, a transzfer pedig egészen a nyitó forduló utánig is elhúzódott. Dwight Yorke egyenesen a manager színe elé járult, és nemtetszését fejezte ki, mivel a csapata nem hajlandó őt elengedni. Gregory később erről a beszélgetésről úgy emlékezett meg egy interjúban, hogy ha történetesen tartott volna fegyvert a fiókjában, biztosan lelövi a trinidadi csatárt tehetetlen dühében, de nem ez történt. Yorke tehát még megegyezés híján pályára lépett az Everton ellen 1998 augusztus 15-én, de a játékkedv abszolút hiányában semmiféle erőfeszítést nem tett a pályán. Ilyen közjátékok után mégiscsak létrejött a transzfer, Yorke átköltözött Manchesterbe, demonstrálva ezzel többek között azt, hogy a siker érdekében néha igenis muszáj kompromisszumokat nem ismerve erőt demonstrálni a pályán kívül is.
Visszatérve Ferguson tervére: a 4-4-1-1 felállás ment a kukába, helyette pedig elől ett véve újra a komplett mezőny által játszott 4-4-2, ami ugyan extra érdekességet nem hordoz magával, egyvalamire azonban nagyon jó.

A 4-4-2 önmagától értetődően elősegíti a pályán a párosok kialakulását, ebben pedig a világ összes 4-4-2-t játszó csapata közül a Unitedé lett a legjobb. A képlet viszonylag egyszerű: minél jobban kiegészítik egymást a párosok, annál jobban megy a játék. A srácok legtöbbje együtt nőtt fel a United akadémiáján, nem csak a pályán értették egymást kiválóan, hanem a pályán kívül is.


A védelem közepén a Stam-Johnsen páros ragyogó kombót alkotott – ugyan Stam a szezon elején még küzdött azzal, hogy felvegye a liga tempóját, de mivel egész karrierje során bármit megoldott a helyezkedésével (amiben talán ő volt korának legjobbja), nem akadtak komoly gondjai. Emellett keményen szerelő verőember hírében állott, aki kiválóan oldott meg egy az egy elleni párharcokat, ha netalán egyedül maradt volna egy támadóval. Johnsen volt pedig mellette a gyorsabb bekk, aki a sebességével fel tudta venni a harcot a mozgékonyabb ellenfelekkel, emellett pedig jól bánt a labdával is.
A középpályán Keane és Scholes duója volt az úr Angliában, Keane egészen Scholes érkezéséig alapvetően több feladatot látott el, becsatlakozva az akciókba is, azonban akkor még a kicsit limitált képességű Ince volt a párja, aki örömmel fedezte Keane előrerohanásait, nagyobb szabadságot nyújtva neki. Scholes mellett azonban Keane átvette Ince szerepkörét, ő lett az a középpályás, aki fedezi a védelmet, és zseniálisan szerez labdát, amíg Scholes kiveszi a részét a passzjátékból, labdákat osztogat a szélsőknek, és adott esetben második hullámban érkezik a tizenhatoson belülre akciókat befejezni/távoli löketeket eregetni.
A csatárduót a Yorke-Cole páros alkotta, ők pedig jóformán Yorke érkezésének másnapján azonnal országos haverok lettek. Cole segítette Yorke beilleszkedését (nem egyszer Project-X méretű bulikba hurcolva őt magával), a pályán pedig szinte telepatikus képességekkel bírtak, számtalan alkalommal szolgálva ki egymást. A Cole-Yorke páros az előkészítő-befejezőcsatár mintájára lett összerakva, azzal a nem elhanyagolható extrával, hogy mindketten alkalmasak voltak egyszerre az előkészítő és befejező szerepre is. Kettejük összjátékára talán a Barcelona elleni idegenbeli csoportkörös meccs tette fel a koronát, ez a gól valószínű Kevin Keegant is meggyőzte arról, hogy talán hiba volt Cole-t annak idején elengednie, mondván, hogy képtelen az összjátékra.
A balszélen Giggs és Denis Irwin űzte az ipart, ahol Giggs rengeteget cselezett és boldogan rohant rá a labdával az ellenfél védelmére, lehetőleg minél több egy az egy elleni párharcot keresve a védőkkel. Giggsnek nem volt szüksége különösebb segítségre, nem igényelt Irwintől támogató felfutásokat, ezért működhetett a párosuk annyi éven át kiválóan. Irwin egyébként sem lett volna erre különösebben alkalmas, sosem volt valami gyors, ráadásul balhátvéd létére jobblábas volt, úgyhogy valószínű jól megvolt ő labda nélkül is.
A túloldalon David Beckham és Gary Neville ettől kicsit eltérő párost alkottak, Beckham inkább volt egy jobboldali középpályás, mint valódi jobbszélső (mint mondjuk az elődje, Kanchelskis). Általában sokkal mélyebb és szűkebb helyezkedésével teljesen más szögekből küldözgette a hajszálpontos beadásait, mint amihez a Premier League védelmei hozzá voltak szokva, könnyebb helyzetbe hozva ezzel a csatárokat, valamint kiválóan fedezte ezzel Neville felfutásait, aki előtt ugyebár Beckham helyezkedéséből kifolyólag folyton tátongott egy viszonylag tágas bejátszható folyosó.
Ezzel tulajdonképpen leírtam az összes párost a triplázó csapatból, de talán érdemes lenne a komplett középpályás sort egyetlen folyékony egységként kezelni, ugyanis ennél ideálisabb összetétel akkoriban nem létezett: volt egy valódi cselgép szélső (Giggs), egy labdaszerző (Keane), egy labdaelosztó (Scholes), és végül egy beadó-asszisztáló (Beckham).

Ez az összetétel önmagában egy angol bajnoki címet automatikusan eredményezett, de vélhetően a 99-es triplázáshoz még ez is kevés lett volna. Nemcsak Ferguson játéktervének, hanem a módszereinek is meg kellett érniük a BL-győzelemhez.

A Főnök úr elmondása szerint Lippi Juventusát tekintette követendő modellnek. Abban az évtizedben, amikor a Serie A uralta Európa labdarúgását, a Juventus mondhatni teljesen szembement az akkor uralkodó trendeknek: amíg a Milan, az Inter és a Fiorentina gátlástalanul vásárolt össze klasszis játékosokat a világ minden tájáról (nem egyszer pénzügyi válságba taszítva saját magukat, emlékeim szerint a Fiorentina rövid időn belül kétszer is csődbe ment), addig a Juventus nem áldozott a rekordigazolások oltárán. Lippi inkább a taktikai flexibilitás híve volt, a játékoskeretéről ugyan nem lehet kijelenteni, hogy minden kvalitás híjában lett volna (ahol Zidane, del Piero, Deschamps és Inzaghi többbnyire egyszerre vannak pályán, ott elég nagy hülyeség lenne ilyesmit kijelenteni), de őket mindenképpen egy halom zongoracipelő vette körül, akik ugyan nem vonultattak fel zseniális képességeket, de cserébe mindegyikük legalább 3-4 poszton volt bevethető, és minden alkalommal elvégezték a rájuk bízott feladatot, lett légyen az bármilyen limitált is. Lippi az alapemberek között tudhatta többek között Torricellit, di Liviot, Pessottot, Birindellit, valamint a mára már bekékült Antonio Contét is. Az ő közös jellemzőjük, hogy meccseket nem tudtak úgy irányítani mint Zidane, nem vágtak gólokat zsákszámra mint Pippo, de képesek voltak egyszerre játszani a védelemben, a középpályán, a pálya közepén és mindkét szélén egyaránt. Ez rengeteg variációs lehetőséggel ajándékozta meg Lippit, és ne legyenek kétségeink, a Juventus a zsinórban lejátszott 3 BL-döntőt elsősorban nekik köszönhette. Az ellenfél a meccs előtt ha ránézett a Juventus névsorára, és ott látta a fent felsorolt neveket, még mindig halvány gőze sem lehetett arról, hogy aznap este milyen poszton és milyen szerepkörben fognak játszani.

Ez még az a korszak volt, amikor Angliát már Ferguson oktatta, de Európából még csak trendeket lesett el. A Juventus által nyújtott taktikai rugalmasságot tekintette irányadónak, és nem is késlekedett átültetni ezt a saját csapatába is. Amilyen nagyot szólt a Class of 92-ből Beckham és Scholes beépülése, annyira hangtalanul húzódott meg a háttérben egy halom közkatona feltűnése. Állandó epizódszereplővé vált többek között Phil Neville, Ronny Johnsen, Henning Berg, Nicky Butt, Cruyff és Blomqvist is.
Phil Neville képes volt egy Giggshez és Irwinhez képest limitált színvonalon ugyan, de egyszerre játszani a baloldali középpályás és a balhátvéd szerepében, Berg a védelem közepén és a jobboldalán is otthonosan mozgott, Johnsen pedig egy nagyon fontos skill birtokában volt: amellett hogy Stam párját alkotta, tudott a védelem előtt amolyan kezdetleges védekező középpályás takarítót játszani, aki ki tudja kapcsolni az ellenfél irányítóit/visszavont centereit a játékból, akik addigra már a Premier League-ben is jócskán elszaporodtak. És mindezek mellett, ha olyan szerepkörök betöltésére kellett játékos, amik nem illettek bele egy klasszikus 4-4-2 kereteibe, akkor ott volt Jordi Cruyff és Jesper Blomqvist is.
És hogy egy nagyon fontos összehasonlítással éljek: már a 90-es évek végén is Wenger Arsenalja volt a bajnoki címért folytatott harcban a fő rivális. Wenger csapata is felvonultatott legalább annyi tehetséget, mint Fergusoné. A Manchester United Giggsének londoni megfelelőjeként megvolt Overmars, Roy Keane mintájára Patrick Vieira, Cantona dublőrét természetesen Bergkamp alakította, Stam párja volt Tony Adams, Schmeichelé pedig természetesen Seaman.
Egyvalaminek nem volt csak klónja Wengernél: azoknak szürke vízhordóknak, akik nem feltétlen döntenek el meccseket, de maradéktalanul végrehajtanak minden taktikai utasítást bármely poszton, és ami talán még ennél is fontosabb: a szerepeltetésükkel lehet pihentetni a kezdőcsapatot.
Akár hisszük, akár nem, a kezdőcsapat rotálásának ötletét az ördögtől származónak tekintették akkoriban a topligás brit csapatok. A “győztes csapaton ne változtass” elv jóformán kőbe volt vésve, Fergusont pedig egyenesen őrültnek nézték amiatt, hogy rendszeresen vetette be a fent felsorolt játékosokat, miközben a kezdőcsapat tagjai sem eltiltottak, sem sérültek nem voltak. Példának okáért az 1980/81-es szezonban az Aston Villa képes volt úgy bajnoki címet nyerni, hogy mindössze 14 játékost használtak a szezon során, mindezt még a 42 meccses lebonyolítás alatt, ráadásul úgy, hogy ebből a tizennégyből nyolcan mind a 42 meccset végigjátszották az első sípszótól az utolsóig.
Ezzel szemben Ferguson triplázó csapatában senki sem volt kezdő 34 alkalomnál többször, Schmeichelt is beleértve, valamint először fordult elő, hogy egy edző sosem nevezett két egymás utáni meccsen változatlan kezdőcsapatot egy teljes szezon során (és ez a sorozat aztán egészen Ferguson visszavonulásáig tartott, utána is két újabb évnek kellett eltelnie, amíg 2015 november 7-én van Gaal változtatás nélkül küldte egymás után kétszer is pályára ugyanazt a kezdőt).
Ferguson az elsők között ismerte fel, hogy lehetetlen egy csapatot háromfrontos terhelés mellett végig fitten tartani, ha az ember a végén nyerni is akar valamit. Kötelező volt a rotálás, ebben pedig alighanem a Főnök úr volt a koronázott király.
Arról a csapatról beszélünk ugyanis, ahol egyszerre talált elég játéklehetőséget Sheringham (a Tottenham többszörös gólkirálya, az angol válogatott alapembere), Solskjaer (a 97/98-as szezon gólkirálya), Cole (szintén válogatott, a Premier League aranycipőse) és Dwight Yorke (rekordigazolás). Ezek a srácok nem ahhoz szoktak, hogy a padot koptassák, mégis Ferguson képes volt mindenkit folyamatosan játszatni, mindannyiuk legalább a bajnoki meccsek felén pályára lépett. Ugyanez volt a helyzet a középpályával és a védelemmel is, Phil Neville-t, Nicky Buttot és Blomqvistot senki sem tekintette alapembernek, ennek ellenére mindhárman szép csendben a bajnoki meccsek legalább felén kezdőként léptek pályára.

Ez a gépezet pedig képes volt 3 fronton is az utolsó sípszóig kitartani, a Bajnokok Ligájában ráadásul igazi vérfürdőn kellett átevickélni: a csoportkörben a United kijött a Barcelona-Bayern páros mellől, átgyalogolt az Interen, az elődöntőt idegenben sikerült megfordítani a modellnek tekintett Juventus ellen, a döntőben pedig megint a Bayern jött szembe – az volt az egyetlen meccs a sorozatban, ahol le lettünk játszva a pályáról, de ennyi mák talán belefér.
Ferguson Unitedje három egymást követő meccsen behúzta a Premier League trófeát, az FA kupát, és a Bajnokok Ligáját is, a Főnök urat pedig nem egész egy hónappal később lovaggá ütötte Erzsi néni (aki mellesleg szintén rekorder, már ami a leghosszabb uralkodásban töltött időt illeti, 64 éve nyomja már a trónt).
Terveim szerint megmutatom majd egy külön bejegyzésben az Inter elleni hazai 2-0-ás negyeddöntőt (egyelőre ezt találtam meg a Dailymotionre feltöltve).

A sorozat korábbi darabjai (első, második, harmadik) itt elérhetőek.

 

No és akik még mindig jelen vannak, azoknak szánakozásunkat tudjuk kifejezni, fogalmunk sincs róla, hogy kik ezek a Crystal Palace-ok, arról sem, hogy hogy kerültek ide és mit keresnek itt, bokros teendőink között (sorbanállás a földhivatalban, időpont a kutyakozmetikushoz, kerítést építeni a disznóól köré) egy kezdőt tudunk tippelni.
A hétvégén sportkórházzá változott futballklubunk nem kevesebb, mint 9 embert lesz kénytelen nélkülözni ma este (Martial, Lingard, Mata, Herrera, Rashford, Matics, Valencia, Darmian, Jones, és még Mason Greenwood is!), úgyhogy ez jelentősen megakaszthatja Jürgen Kloppék ritmusát a Watford ellen.
Szerintünk tehát:
De Gea – Shaw, Lindelöf, Smalling, Young – Pogba, McTominay, Pereira – Sanchez, Lukaku, Chong.
Kilencig tessék valahogy ébren maradni.

Addig ezzel a számunkra oly kedves emlékkel tudunk szolgálni: