Ferguson a Madrid elleni fájdalmas búcsú után nekilátott összerakni a következő világverőnek szánt gépezetet – sötétben, fagyban, esőben, egyedül.

A korábbi bejegyzésekben leírt (és a brit szigeteken kőbe vésett) 4-4-2 a Madrid elleni fiaskó után repült a kukába, egyrészt mert – mint mondtam – ez rendkívül sebezhető az ellenfelek kontráival szemben, másrészt jóformán tehetetlen az ellenfél 3, vagy néha akár 4 főt számláló belső középpályája ellen is.
A Főnök úr mindenféleképpen 3 fős belső középpályát akart látni a gyepen, és mivel a United tradíciójába kőbaltával volt belevésve a klasszis szélsők használata (ezeknek egész sorát vonultatta fel történelme során a United: Giggs, Sharpe, Kanchelskis, Johnny Berry, Joe Spence, George Best, Billy Meredith… megy ez nektek is), ezért szinte adta magát az Európa délebbi részein ekkor már javában taroló 4-2-3-1, mivel ez az a formáció, ami egyszerre ad helyet három középpályásnak és valódi szélsőknek egyaránt. Ezzel operált a Benítezzel duplázó és zsinórban két BL-döntőt játszó Valencia:

a del Bosquével BL-győztes Madrid:

valamint nagyon hasonló tervvel vitézkedett egy évvel később Topmöller Leverkusenje is (igaz ők 4-1-4-1-et használtak és ugyan nem nyertek vele semmit, de igazából csak a balszerencse babrált ki velük: a szezon utolsó két hetében három egymást követő meccsen elbukták a bajnokságot, a kupát, és a BL-döntőt is).

Ez a formáció azonban teljesen más kávéház, mint egy steril 4-4-2. Hiába tűnik kicsinynek a változás (egy csatár hátrébb lép egy sorral, a két szélső pedig magasabban helyezkedik), valójában a legtöbb játékos szerepe gyökeresen megváltozik.
Míg a 4-4-2-ben a két szélső gyakorlatilag a középpályás sor tagja és egy meccs során nagyjából 50% – 50% arányban oszlik meg a feladatuk támadás – védekezés között, addig egy 4-2-3-1 formációban ez az arány már 70-30, de inkább 80-20.
Ezen felül egy 4-4-2-ben a szélső középpályások általában az ellenfél szélső középpályásaival vívják a legtöbb csatát, velük kerülnek a legtöbbször párharcba, míg a 4-2-3-1 felállásban az ellenfél jobb- és balhátvédje lesz a közvetlen ellenfelük.
Ezek mellett a kétfős középcsatárduó is felbomlik, lévén az egyikük hátrébb vándorol egy sorral és a mindenkori irányító posztját foglalja el, megszüntetve a kettejük közti szoros kapcsolatot. Míg egy 4-4-2-ben a csatárduó két tagja a legtöbbször egymással kombinál a védelem gyűrűjében, addig a hátrébb tolt irányító már a többi támadó összjátékát kell hogy segítse, gyakran a széleken is kisegítve, leginkább a védelem előtti területet megdolgozva. Magyarul ezt többé nem lehet már a Yorke-Cole, vagy Sheringham-Solskjaer duókra rábízni.
És ami (majdhogynem) a legfontosabb: a kétfős belső középpálya szintén hátrébb vándorol. Míg egy 4-4-2-ben ők kellett hogy ellássák az összes középpályás feladatot, addig az új felállásban már a legfőbb feladat a védelem előtti terület tisztán tartása. Ezek a belső középpályások a 4-4-2 hőskorában tipikusan tizenhatostól tizenhatosig ingáztak (innen jön a “box-to-box midfielder” szerepkör elnevezése), egyaránt besegítve a védekezésbe és az akciók építésébe is. Az új felállásban azonban a limitált szerepkör miatt szinte sosem tűnhettek fel az ellenfél tizenhatosánál, így ezt a funkciót másoknak kellett átvenni – így születtek meg a felfutó jobb-és balhátvéd szerepkörei, akik ezt az eltűnő ingázást hivatottak elvégezni. A 4-2-3-1 tehát nem csak egy szolid szűrőpárost igényelt a védelem elé, hanem akciókat támogató/felfutó bekkeket is.

Ferguson azonban az új, gyökeresen megváltozott szerepeken viszonylag keveset törte a fejét, egyszerűen fogta a meglévő játékosokat és bepasszírozta őket az új posztokra. Giggs és Beckham maradt a bal- és jobbszélen, Scholes (mint a Keane-Scholes duó azon tagja, aki jobban bánt a labdával, és jobb távoli löketei voltak) ment az irányító szerepébe, Roy Keane be lett illesztve a védelem elé ütközőnek, a védelem pedig maradt a korábban megszokott négyes, az egy szem távozó Jaap Stamot kivéve – rá majd később külön is kitérek.

A felsorolásból hiányzott az egy szem középcsatár szerepe, amit nem lehetett rábízni a Cole-Yorke-Sheringham trió egyikére sem, tekintve, hogy ők a komplett karrierjüket egy kétfős csatárduóban focizták végig, ifiként is erre lettek nevelve. Egyedül talán Solskjaer volt annyira komplett támadó, hogy egyedüli centerként lehessen rá tekinteni, azonban ő egy átlagos szezon 9 hónapjából legalább négyet-ötöt sérülten töltött – nem volt más megoldás, hozni kellett valakit, méghozzá mindenképp külföldről, ugyanis Angliában ismeretlen fogalom volt már ekkoriban a lone striker (esetleg lone forward) intézménye (annak ellenére, hogy a futball hőskorában, a W-M formáció burjánzásakor tele volt velük a piac).
Ferguson nem csinált titkot később a vágyakból, miszerint a legszívesebben a brazil Ronaldot, Batistutát, Kluivertet vagy Christian Vierit látta volna ebben a szerepben, azonban az ő megszerzésükre természetesen semmi esély nem mutatkozhatott az akkori pénzügyi politikából kifolyólag. Ugyan a játékosok vételárára nem sajnálták a Unitednél a pénzt, de a játékosok bérét már nagyságrendekkel szűkebb marokkal mérték.
Spanyol- és olaszföldről tehát nem érkezhetett klasszis center, úgyhogy maradt a harmadik labdarúgókultúra, ahol ilyenek teremtek: Hollandia.

Így került a képbe Van Nistelrooy, aki a PSV labdarúgójaként lett kiszemelve, azonban ő az Ajax iskolájában nevelkedve érett csatárrá, azon a poszton ahol korábban Cruyff is, nem tűnt hát rossz ötletnek elhozni őt Eindhovenből. Ferguson ebből pusztán matematikai kérdést csinált: ugye a 4-2-3-1 már csak egyetlen csatárral számol, ami azt jelenti, hogy a 4-4-2-höz képest az ellenfél kapuját fenyegető potenciális gólveszély a felére csökken. Igazolni akart hát egy olyan csatárt, aki majdnem kétszer annyi gólt szokott vágni szezononként, mint egy “átlagos” csatárduóban játszó center. Míg a Yorke-Cole-Sheringham-Solskjaer kvartett átlagosan 0,5 gól/meccs körül teljesített, addig van Nistelrooy az 1-es átlagot súrolta alulról, a PSV színeiben az első szezonban 46 meccsen 38 gólt, majd a következőben 33 meccsen 32 gólt termelve.

Ferguson vele tervezte teljessé tenni a kirakóst, azonban (gondolom sokan emlékszünk a sztorira), mikor már szinte csak aláírásra várt a szerződés, van Nistelrooy váratlanul elbukott az orvosi vizsgálaton, mivel a United orvosai egy korábbi, rosszul visszagyógyult sérülés jeleit fedezték fel a keresztszalagjainál, így Ruud kénytelen volt hazautazni. A PSV stábja azonban bizonygatta, hogy a probléma csak apróság, kis idő és megszüntetik. Hogy mindezt bizonyítsák is, van Nistelrooy hazatérése után levideózták a következő edzését, azzal a szent szándékkal, hogy a videót bemutatják a United stábjának (mondtukhogynincssemmibajab**átokmeg), azonban Ruud pont a videózás során, a kamera szeme láttára szenvedte el azt a térdszalag-sérülést, ami a teljes következő szezonjába került, és mellesleg ezen a videón megtekinthető (kicsit ijesztő a dolog, úgyhogy csak erős idegzettel tessék tunkolni).

Ferguson terve tehát átmenetileg késlekedett van Nistelrooy kiesése miatt, és a logikája szerint ha nincs középcsatár, nincs 4-2-3-1 sem. Maradt tehát a United a 2000/2001-es szezonban is a 4-4-2 felállásban, ahol természetesen továbbra is szállította a bajnoki aranyat a Giggs-Keane-Scholes-Beckham tengely, a Bajnokok Ligájában pedig természetesen érkezett az újabb menetrendszerű pofon a formáció hiányosságai miatt: ebben a szezonban előbb az Anderlecht okozott kellemetlenségeket (2-1-es vereség idegenben, egyébként erről érdemes megnézni az összefoglalót és figyelni, hogy a belgák középpályáján mennyi időt és helyet kapnak az extra emberek, hogy kiugrathassák a támadókat), majd egy körrel később pont a PSV szúrta bele a gyepbe a stoptáblát (3-1, szintén idegenben). Egyik csapat sem 4-4-2-vel operált, a PSV belső középpályája 3, az Anderlechté pedig 4 főt számlált.

Anderlecht

PSV

A továbbjutás azért így is meglett mindkét csoportkörből, hogy aztán a Bayern parancsoljon megálljt a BL-szezonnak, ők is egy három fős középpályával.

Bayern

2001 őszére pedig, amikor van Nistelrooy már teljesen felépült, nem maradt akadály, a 4-4-2 kukába került, és Ruud házi átigazolási rekordot jelentő 19 millió fontért költözött Manchesterbe.
Azonban a legerősebb felállásba szánt középpályások sora továbbra is két főt számlált, Ferguson pedig mindenképp akart egy újabb klasszis párt találni Roy Keane mellé, aki szintén tud takarítani a védelem előtt, és esetleg a labdával is jól bánik. Éppen ezért a 19 millió fontos rekord nagyjából két hétig tartott, ekkor jelentették be Juan Sebastian Verón érkezését 28 milió fontért, ami már a brit rekordigazolások listáját is átírta. Vele lett teljes a megálmodott kirakós, a United 2001/2002-es szezontól tervezett 4-2-3-1-e pedig így festett:

Első hallásra talán csak apróságnak tűnik, hogy 2001 nyarán Jaap Stam távozott a védelemből, azonban ebből egy teljes szezonon át tartó kínlódás lett, már ami a középhátvédpárost illeti. A labdarúgás szabályai a 98-as vébé kezdetével zéró toleranciát hirdettek a hátulról történő bármilyen szereléseknek, szabálytalannak minősítve az ilyen akciókat, akár labdát találtak, akár nem, beindítva ezzel a védelmek majd egy évtizedig tartó átalakulását.
Természetesen ez a szabályváltozás nem a védőjátékosokat favorizálta, jelentősen lecsökkentve az eszköztárukat. Ha valaki gondolkodott már rajta, esetleg olvasott/hallott szakértőket azon elmélkedni, hogy hová lettek hirtelen az olyan kiváló bekkek fajtája, mint Nesta, Thuram, Cannavaro, Adams, Keown, Montero, Laurent Blanc, Matthaus, Tudor, Maldini, Stam és Costacurta (mert tényleg hirtelen váltak köddé), és megölte a kíváncsiság, hát a válasz a következő: ahogy a kapusoknak alkalmazkodnia kellett a hazaadás-szabály változása után, úgy kellett ugyanezt megtennie a védelem tagjainak is a hátulrólszerelés-szabály beiktatásával.
Egy igazán jó bekk pedig képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A fent felsorolt játékosok legtöbbje a kemény szereléseiről, az utolsó pillanatban történő becsúszó tisztázásairól és mentéseiről lett híres, azonban ez meglehetősen rizikós dolog. Mindig ott lebeg annak a veszélye, hogy a szerelés félresikerül, és piros lapokba-büntetőkbe torkollik az igyekezet, másrészt pedig a test-test elleni párharc/ütközés után is bizonytalan a labda sorsa: kiköthet nálunk, kiköthet akár rövid elveszettség után az ellenfél játékosánál is, vagy akár a senki földjén, esetleg az oldalvonalon túl, ugyanis átkozottul nehéz egy becsúszó mentés/szerelés közben arra is figyelni, hogy a labdát a kívánt irányba kotorja a védő. Márpedig ez egy olyan korban, amikor rendkívül felértékelődik a labdabirtoklás, ez elég nagy hátrányt jelent.
Felváltotta hát a becsúszó szereléseket egy új döntő képesség: a passzok elcsípésének skillje, illetve az az intelligens helyezkedés, amivel meg lehet előzni az olyan veszélyes szituációk bekövetkezését, ami becsúszásokat  igényel. Az újonnan feltűnő Luciók, Walter Samuelek, Puyolok és Rio Ferdinandok feladata pedig már ebbe az irányba mutatott. Mindez logikus, hiszen egy elcsípett passz sokkal tisztább helyzetet teremt, mint az ellenfél leütközése, a labda egyértelműen az azt lefülelő játékos birtokába kerül, azonnal tisztán továbbítható, és lehetőséget teremt arra, hogy az ellenfél labdajáratásra berendezkedett alakzatait addig kontrázza le az ember, amíg azok nem tudnak átrendeződni védekezéshez, és nem mellesleg lap sem jár érte, ha nem sikerül.

Manchesterben ebből adódott a kellemetlen félreértés: Stamnak a legendák szerint azért kellett távoznia, mert összekapott Fergusonnal. A mi holland óriásunk 2001-ben kiadott egy önéletrajzi könyvet “Head to head” címmel, amiben többek között leírta, hogy Ferguson a hivatalos utat megkerülve próbálta őt először megkeresni az átigazolással kapcsolatban 3 évvel korábban, kiérdemelve ezzel egy négyszemközti hajszárítós kezelést a Főnök úrtól. És mivel a klubnál a játékosoknak fizetett heti bérek összegén szerettek volna kozmetikázni kicsit, a vezetés eldöntötte, hogy a top 5 legjobban kereső játékos közül egynek mennie kell. Stam ugyan pont azon a nyáron írt alá egy szép kis összegről szóló 5 éves szerződéshosszabbítást, de ez sem menthette meg a helyzetét, Jaapért azonnal bejelentkezett egy 10 milliós vételárral a Milan (ami messze nem tükrözte híven Stam valódi értékét).

A dolog tényleg így történt, azt azonban később is látni fogjuk, hogy Ferguson személyes okokból szinte sosem küldött el senkit (az csak hajszárítózást vont maga után), a Főnök úr elsősorban helyes (vagy éppen helyesnek vélt, de alapvetően hibás) taktikai okokból vált meg kulcsjátékosoktól. Stam esetében is ez történt: Ferguson rengeteget kritizálta a holland játékát az ezredforduló után, mondván, hogy a meccseken nem szerel eleget, diadalmasan lobogtatva Stam játékának statisztikáit, ami (megjegyzem) tényleg így is volt, Stam messze nem szerelt már annyit, mint amikor a 98-as vébé után Manchesterbe szerződött. Azon kevés játékosok egyike volt, aki még idejében alkalmazkodott a szabályváltozásokhoz, ő mindig is a helyezkedéséből élt, az elcsípett passzokhoz pedig ez a legfőbb kulcs. Stam nem ment már bele annyi kétes kimenetelű becsúszásba és szerelésbe mint korábban, egyszerűen a helyezkedésével akadályozta meg, hogy erre szükség legyen. Ferguson ebben nem értett vele egyet, így Stamnak mennie kellett, Ferguson tévedését pedig egyrészt igazolta a holland bekk későbbi karrierje (bajnoki cím és BL-győzelem a Milannal, valamint egy ezüstérem), másrészt pedig Rio Ferdinand egy szezonnal későbbi érkezése.
Pótlásnak azonban mindössze Laurent Blanc-t sikerült csak elhozni az Interből (miután lejárt a szerződése…), őt is mindössze egyéves kontraktussal kínálta csak meg a vezetés, nyilvánvaló volt hát, hogy nem ő lesz a hosszútávú megoldás. Blanc pedig sajnos meglehetősen gyenge átmeneti pótléknak minősült, hiába volt a francia válogatottal VB-és EB-győztes, az oldschool stílusa, a sebességének hiánya és a betöltött 36. életéve alkalmatlanná tette Silvestre párjának egy olyan környezetben, ahol a gyorsaság kezdett az elsődleges szemponttá válni.
Mellesleg ekkor már nem csak a United háza táján, hanem a többi klubnál is felütötte a fejét ez a trend: a Premier League csapatainál megjelentek az első olyan hátvédek, akik elsősorban a sebességükből éltek, ez volt az Arsenalnál Ashley Cole, a Liverpoolnál John Arne Riise, a Chelseanél William Gallas, és végül, de nem utolsósorban a Leeds Unitednél Rio Ferdinand.

Ezekkel a változásokkal ment neki Ferguson a 2001/2002-es szezonnak tehát, és sajnos a játék messze nem volt meggyőző. Ferguson találgatta, hogyan is fog működni az egy szem centerrel elképzelt játék, Anglia pedig kíváncsian figyelt a háttérből, hogy mi is lesz majd a kísérlet vége. A bajnoki rajt pedig egyenesen katasztrofálisan sikeredett: a United 2001 decemberében a kiábrándító 9. helyezést foglalta el a tabellán (az utolsó 7 meccsből mindössze 1 győzelmet aratva), aminek nyilvánvalóan apokalipszis lett volna a vége, ezért Ferguson egyrészt visszavonta a szezon kezdete előtt bejelentett visszavonulási szándékát, másrészt ideiglenesen visszatért a 4-4-2 felállásra. Ezzel egy 14 meccsből 12 győzelmet produkáló hajrát sikerült kipréselni a csapatból, amivel a United átvette a vezetést a tabellán, hogy aztán egy ki-ki meccsen elbukja a bajnoki címet az Old Traffordon Wengerrel szemben. Hiba lenne erre az egy meccsre fogni a szezont és az elbukott bajnoki címet, mert az bizony a rajtnál veszett oda, talán ezer szónál is többet fog mondani két kép, nézzétek meg a két formációval elért eredményeket:

Élet a 4-2-3-1 kísérleti stádiumában

És az eredmények a 4-4-2-re váltás után

A gépezet borzasztóan akadozott, aminek legalább három-négy komoly oka volt, amiket lejjebb egyesével ki fogunk bontani.

Először is Van Nistelrooy gólszerzésének sűrűségére első ránézésre nem lehetett panasz. 36 gólt termelt az első szezonjában, a következőben pedig 44-el végzett, továbbra is alulról súrolva az 1,0-s gól/meccs átlagot. Azonban egy középcsatártól meglehetősen nagy luxus, ha mindössze “csak” arra képes, hogy gólokat vágjon, még ha 44 is kipotyog egy szezonban a gólzsákból. Ferguson abban bízott, hogy van Nistelrooy az Ajax-iskolás pedigréjével az összjátékból is ki tudja majd venni a részét, valamint az akciók építéséből is, ami sajnos egyáltalán nem volt így. Van Nistelrooy annak a tipikus, kihalófélben lévő csatárszerepnek volt az utolsó mohikánja, amelyik kizárólag a tizenhatoson belül használható, az utolsó védő nyakán lóg, és legalább százféleképpen képes egy érintésből gólt szerezni szinte bármelyik testrészével, a szemgolyóján és a nemi szervein kívül. Ezt a csoportot duzzasztotta még példának okáért Robbie Fowler, Michael Owen, Alan Shearer, Emile Heskey és még jónéhányan. Hiába hangzik jól az általuk menetrendszerűen produkált fényes gól/meccs átlag, a csapatuk játékát mindenképpen jelentősen kompromittálják, hiszen a tizenhatoson kívül jóformán teljesen használhatatlanok, a játék építésében nem tudnak részt venni, képtelenek összjátékot kezdeményezni a többi támadóval, önmaguknak helyzetet csak a 16-oson belül tudnak teremteni, valamint képtelenek a társakat kiszolgálni, és ha egy labdajáratás keretein belül labdát kapnak a támadóharmadban, ott szinte 100%, hogy elakad rajtuk az akció.
Pontosan ez volt van Nistelrooy legnagyobb hátránya is: fejnehézzé tette a csapatot, megkötve minden akció lefolyását. Manchesteres karrierje során szezononként mindössze 3 gólpasszt átlagolt, ami – hiába egyedüli középcsatár valaki – mindenképpen botrányosan alacsony.
Ruud a tizenhatoson kívül nem sokat tudott hozzátenni a játékhoz, és ami az igazán fájdalmas: gólt sem szerzett a boxon kívülről. 219 vörös mezben lejátszott meccsen 150 gólt termelt, amik közül egyetlen egy találat született csak 16 méternél távolabbról. Összehasonlításképpen jegyzem meg, hogy két évvel később, amikor egy teljesen újfajta támadó angol prototípusa érkezett Manchesterbe, akkor rögtön élete első meccsén mesterhármast vágott a Fenerbahcénak. Aki még emlékszik rá: mindhárom találatot a tizenhatoson kívülről szerezte. A ritkás frizurájú kölök pinaszőrrel az arcán 60 perc alatt három gólt is bevert tehát távolról, míg Ruud 5 szezon alatt mindössze egyre volt képes.

Másodszor a középpályán sem volt fenékig tejfel az élet. Paul Scholes, akinek soha a büdös életben egyetlen szavát sem lehetett hallani az öltözőben, karrierje során először fejezte ki nemtetszését Fergusonnak, mivel nem érezte jól magát egyáltalán van Nistelrooy mögött a kiszolgáló/irányító poszton, hiába állított fel a 02/03-as szezonban 20 gólos egyéni csúcsot. Scholesnak az igazi helye már akkor is a védelem előtt lett volna, ahonnan kiválóan tudta volna kamatoztatni a zseniális passzait/zsinóron húzott keresztlabdáit/átadásait, azonban arra, hogy ezt a szerepet Ferguson felismerje, még jó ideig várni kellett. Scholesnak maradt tehát a kényelmetlen poszt az ellenfél ütközőinek a szorításában a védelemhez közel, holott ő világéletében több helyhez és időhöz volt szokva, a center mögött játszva ettől búcsút kellett vegyen.

Harmadszor pedig Juan Sebastian Verón konkrétan sehogyan sem tudott beilleszkedni az angol labdarúgás tempójába. Európa (intenzitást vizsgálva) leglassabb bajnokságából igazolt a leggyorsabba. Míg a Lazio tagjaként a Serie A-ban kényelmes volt számára a lassabb tempó, addig a Premier League-ben nem volt idő lötyögni. Nem véletlen egyébként, hogy az olasz élvonalból az angol élvonalba átköltöző játékosok tömegével buktak meg mindössze 1-2 szezon alatt: nagyon nehéz boldogulni akkor, ha az embert a megszokottnál másfél-két másodperccel hamarabb támadjak meg az ellenfél azután, hogy labdát kapott, vagy éppen sokkal kevesebb területet hagy neki az ellenfél védelme az összjátékra. (Házi feladat: az alábbi wikipédiás link felsorolja az összes olasz játékost, aki valaha megfordult a Premier League-ben, találjatok benne csak egyetlen olyat is Gianfranco Zolán kívül, aki csapatának kulcsjátékosa tudott lenni).
Visszatérve Verónra: ő ráadásul a labdaszerzéshez sem értett, tőle hiába várták mondjuk egy elveszett labda megkergetését. Ő eredetileg a Lazióban egy 4-3-1-2-es felállásban a baloldali “shuttler”, vagy ha úgy tetszik “carillero” szerepét játszotta (magyar megfelelője nincs), itt alább mutatom mi is ez:

Manchesterben pedig ilyesmiről hosszú távon szó nem volt, Ferguson sosem játszatta a csapatot permanensen a 4-3-1-2 felállásban (egy-egy meccs alkalmával persze előfordult, a legékesebb példa a Madrid elleni negyeddöntő-visszavágó 2003 tavaszáról, majd később lesz róla szó).
A Unitedben tehát a széljátékot mindig is valódi szélsők biztosították, ez pedig teljesen más ahhoz képest, mint amikor a Lazioban felfutó bal- és jobbhátvédeket kellett kiszolgálni. Másik fontos dolog, hogy Verón, mint a kemény munkára képtelen játékos, mindig igényelt maga mellé valakit, aki képes volt pótolni az ő hiányzó védőmunkáját. Ez a Lazioban (az Intertől direkt Verón párjának szerződtetett) Diego Simeone volt, de nem csak náluk festett így a képlet, az olaszok szinte minden számottevő csapata így rakta össze a saját középpályáját. A Verón-Simeone “carillero-páros” mintájára játszott a Juventusban a Conte-Davids, később a Milanban pedig a Seedorf-Gattuso duó.
Ferguson Unitedjében azonban nem volt ilyen pár Verón mellé. Roy Keane nem egy kimondott verőember, bár kétségkívül értett a labdaszerzéshez, de ahhoz nagyon kevés volt, hogy Verón helyett is dolgozzon.
Ferguson tehát azt a szerepet szánta Verónnak, hogy a védelem előtt keresztben-hosszában grasszáljon, és próbálja minél több és jobb labdával tömni a támadókat. Ez azonban Verón alkalmazkodásának hiányában a legtöbbször fölösleges labdavesztésekbe torkollott – ez a szerep mindenképpen Paul Scholesra várt már akkor is, azonban itt még nem tartunk.

Végezetül pedig Beckham is áldozatul esett. Mint már az elején leírtam, a szélsők dolga teljesen más a 4-2-3-1 felállásban, mint egy 4-4-2-ben, amihez Beckham már nem tudott alkalmazkodni. Ugyan nála jobb beadásokat senki sem küldözgetett a világon, azonban a szélsők (az egyik kieső csatár miatt) több szerepet kell hogy vállaljanak egy 4-2-3-1-ben focizva, több védelem mögötti beindulásra, több védők ellen vívott 1v1 párharcra, góllövésre, és egy alapvetően gyorsaságra alapuló játékra volt szükség – Beckham pedig ezekben szenvedte a legnagyobb hiányt.

A legenda szerint ő is összekapott Fergusonnal (egyszer a kopaszra borotvált frizura bemutatása, egyszer pedig az FA-kupás, cipővel fejberúgásos incidens miatt, valamint en bloc a pályán kívül bemutatott celebkedés okán), és (mily meglepő…), neki is távoznia kellett.
A valóság azonban az, hogy egyszerűen Beckham nem felelt meg egy jobbszélső követelményeinek – ő “mindössze” egy jobboldali középpályás volt.
2003-ban át is kellett költöznie Madridba, és még azon a nyáron jött helyette egy olyan játékos, aki alkalmas volt jobbszélsőnek, és ugyan mindössze két képességet tudott felmutatni (félelmetes indulósebességet, és remek 1 az 1 elleni párharcokat), ám ez mégis bőven elég volt ahhoz, hogy megkapja a hetes mezt, holott a kontraszt nem is lehetett volna ennél nagyobb a két játékos között.
Fergusonról talán sokakban maradhatott fenn az a kép, miszerint irtotta maga mellől a játékosokat, ha túl nagy volt az arcuk, igazság szerint azonban ez a legritkább esetben fordult csak elő. Tényleg rühellte a személye, vagy a csapat elleni lázadozást, de a csapat alapkövei kizárólag taktikai okokból kellett hogy sátrat bontsanak.

Giggs Beckham példájával szemben természetesen megfelelt balszélsőnek, már tíz évvel korábban is szólózásból és elfutásokból, illetve góllövésből csinált karriert, neki kellett a legkevésbé alkalmazkodnia az új feltételekhez, sikerült is élete egyik legjobb (ha nem a legjobb) periódusát produkálni a 04/05-ös szezon alatt.
A be nem vált összetevőket Ferguson pedig hidegvérrel kiszórta az egyenletből. 2003 nyarán Beckham és Verón is távozott Manchesterből, ligaelsőség ide vagy oda. A bajnoki címet mondjuk úgy, hogy nem ezzel a gépezettel, hanem ennek a gépezetnek az ellenére nyerte a United, az Arsenal 12 pontos előnyt elszórva kullogott be másodikként a célba. Ferguson azonban látta mi nem stimmel és egy győztes, de rosszul működő csapatot is gond nélkül lebontott.
Beckham távozásával egyébként természetesen elveszett a máskülönben hatékonynak látszó Beckham-van Nistelrooy kapcsolat is, a holland ugyanis imádta Beckham beadásait, mivel semmi másra nem volt szüksége, mint hogy pontos labdákkal tömjék a tizenhatoson belül – Beckham ezt a pálya szinte bármely pontjáról meg tudta oldani. Elsősorban ennek volt köszönhető a 2003-as bajnoki cím, ez a két játékos pedig a Madridban találkozva ismét elő tudta adni ugyanezt: Nistelrooy 2006-ban csatlakozott, jövő májusban pedig már sikerült is letaszítani a Barcelonát a trónról.

A Class of 92-nek, és a zseniális olajozottsággal működő Giggs-Keane-Scholes-Beckham középpályának ezzel végérvénesen vége volt, a futball fejlődése egyszerűen elment emellett is – Ferguson pedig próbált utána menni.

Legközelebb innen folytatjuk.

A sorozat többi részei itt vannak:
(első, második, harmadik, negyedik, ötödik)