A Nagy Háború a végéhez közeledik. Immár csak két esélyes jelölt maradt a Vastrón elfoglalásához vezető úton. A Holtak Vörös Serege élén masírozó, okulárét viselő Éjkirály Királyvár felé közeleg, a keleti Olaj Kompániát vezető Pep kapitány sötét riválisával lépést tartva verseng a végső győzelemért. És a két félelmetes horda között egy régen szebb napokat látott történelmi ház megtépázott kis csapata állomásozik egy büszke kastélyban, melynek célja visszakerülni a négy nagy ház közé, mire beköszönt a nyár…
– Közeleg a nyár – mormolta maga elé Lord Ole, a keleti fal előtt elterülő síkságot kémlelve az Öreg(ről elnevezett) Bástyáról. Nem volt nyugodt. Az ostromgyűrű bezárult, az Olaj Kompánia zsoldosai felsorakoztak, a csatát elkerülni lehetetlennek látszott. Az előjelek nem voltak kedvezőek. Képzett, önbizalommal telt katonák várták az ostrom kezdetét bugyikék páncélingeikben. Pep kapitány tar koponyáját messziről ki tudta venni. A zsoldosvezér elszánt tekintettel meredt az erős kapura. Ole tudta, hogy az Essosról származó kalandor kiváló stratéga, kinek Keskeny Tengeren túli hódításait meghiúsította egy VARg a királyvári Csirkefogók elleni fiaskó során, így csapata minden erejét a Vastrón megszerzése érdekében vetheti be.
A levegőben érződő feszültség ellenére tünékeny nyugalom szállta meg az északi hadurat. Míg az ütközet kezdetére várt, elmélázott az elmúlt négy hónap történésein, melyek a mai, végzetes naphoz vezettek.
Még tombolt a tél, mikor a deadfieldi csata során az előző hadvezér, Háromujjú Lord Mour odaveszett, és Lord Ole került az Old Trafford ház élére. Fiatal korában itt szolgált harcosként Lord Alex, az Építő alatt, így boldogan sietett fogadott családja megsegítésére. Érkeztével minden megváltozott. Az addig hitehagyott és demoralizált sereg hirtelen diadalt diadalra kezdett halmozni, egész Besztlígeroszt letarolta, rettegték a nevét, és bár a Vastrón elnyerésére már a Háromujjú idején elszalasztotta e nagy múltú ház az esélyt, a négy nagy ház közé, Ole vezetésének hála, be tudna kerülni még mindig.
Minden rendben volt. Megtalálta a megfelelő hadrendet, a lelkes, tapasztalt harcosok rajongtak érte, az erőtől duzzadó sárkány igazi vezér volt. Legyőzték a Vasbank csapatait is, szintén a VARg közbenjárásával… és akkor valami elromlott. Egyesek a Háromujjú átkának vélték, mások a fiatal Lord Ole tapasztalatlanságának tulajdonították az egyre gyakoribb kudarcokat. A Fellegvár mesterei egy DoF kinevezése mellett kardoskodtak, mert ez a titokzatos lovag, a Fény Ura földi megtestesülése (Director of Flames) jelent meg a Nagymester álmában, de egyelőre egy valamirevaló vörös papnőre sem sikerült szert tenni a ház Kistanácsának.
Be kellett vallja magának, serege egyszerűen elfáradt. A támadásért felelős könnyűlovasság csak vánszorog a csatamezőn, a várvédőknél még egy arannyal megrakott pótos társzekér is gyorsabban fordul, pajzsfala annyira hatékony, mint Cersei királynő erényöve. A sárkány olyan enervált lett, mint egy valyriai lajhárdémon, Pogbarion már legszívesebben a messzi Rabszolga-öbölben, Realm városának tengerpartján sütkérezne a déli napfényben Hasfejelő Zidannei mellett. A Nyár szigetekről származó Ser Lukon sem mártotta már rég meg ellenfelei testében méretes pallosát. Bánatos Ed, a ház kincstárnoka pedig közben csak a pénzt számolja – a Falon mérföldenként ott virít az Old Trafford ház címere, ebből is szép summát zsebel be – de harcosaival nem törődik egy cseppet sem. A minap Ser Anderhez érkezett holló a Paarisi Vasbank testőrkapitányának ajánlatával, és a csupaszív harcos most a jövőjét tervezgeti a barátságosabb klímát ígérő, gazdag városban. Egyszóval mindenszar, gondolta a lord elkeseredetten.
És volt itt még valami, ami nem hagyta nyugodni. Kit illet a Vastrón valójában? Ha van lehetőségem beleszólni a történelem alakulásába, mit választanék? Melyik a kisebb rossz? Engedjünk Pep kapitánynak? De behódolni a szomszédos Olaj Kompániának egy ütközet erejéig, olyan lenne, mint megdugatni magad a saját bátyáddal… igaz, láttunk már erre példát a történelemben…
De Lord Ole-t nem olyan fából faragták, aki megijed a nehéz helyzetektől. Vett egy nagy levegőt, megfordult, és lekiáltott a kissé unottan tébláboló katonáinak.
– Kik vagyunk mi? – kiáltotta, mire néma csend támadt a várudvaron – Minek neveznek Besztlígeroszon és szerte e világon? Vörös Ördögök! E néven rettegték őseink armadáját a hősi időkben! Vörös Ördögöknek érzitek magatokat? Mert legutóbb csak gyáva kis puttókat láttam a csatamezőn! Hangja egyre emelkedett.
– Sárkányunk tüzén még Meleg Pite sem tudott volna megsütni egy tisztességes kenyeret! Olyanok voltatok, mint a Makulátlanok fegyver és bátorság nélkül… TÖKETLENEK! A Vörös Páncélt hordjátok! Ennek súlya van! Méltatlannak bizonyultatok viselésére! Most Besztlígerosz egyik legerősebb hadserege készül betörni kapuinkon! – üvöltötte olyan erővel, hogy az elöl állók gyakorlástól még verejtékes haját is megszárította. – Bizonyíthatjátok, hogy tévedek, és megérdemlitek viselni házunk címerét! És bár, ha ma győzünk, a Vastrónra végül az Éjkirály ülhet, vállalom a hosszú nyári éjszakát, mert biztos vagyok benne, hogy végül újra miénk lesz a győzelem és a Húsz Királyság! BASSZUK MEG ŐKET! – dörögte végül.
És a játékosok lagymatag hurráját elnyomta a szurkolók örvénylő, lelkes robaja, miközben az ostrom megkezdődött…