„A mélypontot elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus.”

Egy minden szempontból „csodálatos” szezont követő (túl)rövid nyári szünet után (kösz Fifa, kösz korrupció, kösz Katar) augusztus elején máris kezdődik egy újabb elbaszott Premier League évad a ködös Albionban. Nem elég az egyszeri Manchester United szurkolónak járványok tombolása (covid, majomhimlő, stb.), háború, infláció, globális felmelegedés, energiaválság, élelmiszerválság okozta stressz, még szeretett csapata agóniáját is idő előtt kénytelen tovább figyelemmel kísérni alkoholtól (könnyű- illetve keménydrogoktól, esetleg antidepresszánsoktól, kinek hogy) zavaros tekintettel. De! A remény halvány szikrája éledezik az egykor szebb napokat látott klub romjai között, és a különösen optimista drukkerek az agónia helyett megújulást, Főnix-szerű feltámadást vizionálnak. A remény neve Erik ten Hag, aki vasárnap a Brighton ellen mutathatja meg újdonsült Manchester United vezetőedzőként, hogy valójában nem „mindenszar”. Egy laza ötnullával, teszem azt.

„A legelső sorban ülünk a pusztítás színházában.”

Kis személyes: idestova nagyjából nyolc hónapja nem írtam semmit a Stretfordra, aminek számos oka volt. Családi dolgok (pl. a gyerek beiskolázása, ami meglepően kurvasok vesződséggel jár, pedig nem is először volt benne részem), rengeteg munka, és nem utolsósorban hónapokig zokogtam a lakás egy eldugott sarkában Ole menesztése miatt. Ez utóbbit végül a Zöld Szigetről származó pszichológusom, Dr. Jameson segítségével sikerült valahogy túlélnem. Mindezek mellett még egy olvasószemüveget is be kellett újítanom. „Oda se neki, a Mona Lisa is megvénült!” Ráadásul nagyra becsült játékosaink többsége úgy szart bele egész tavasszal „Apu abszolút egykedvűségével” szinte az összes meccsünkbe, hogy minden tiszteletem a Strigo-Kriss-Beyonder triumvirátusnak, amiért vállukon hurcolták a blog mindennapi teendőit posztok, podcastek, kommentfogók formájában a kissé megfogyatkozott kommentszekció legnagyobb örömére. Csapatunk előző szezonját elég annyival jellemezni, hogy a szokásos „szavazzunk a szezon Top10 játékosára” poszt-sorozat érdeklődés és merítési lehetőség híján elmaradt.

„Végre szabad voltam – felszabadított a reménytelenség.”

Na szóval, egy minden szempontból botrányos bajnoki szereplést követően ne foglalkozzunk többet a múlttal, nézzünk előre, reseteljük ismét az emlékeinket – csakúgy, mint 2013 óta minden évben – és reménykedjünk egy jobb folytatásban. Ennek egyik feltétele már adott, szerződtettünk egy olyan menedzsert, akinek a személye a nagy többség számára garanciát jelent a csapat játékának fejlődésére, az eredmények javulására.
Viszont az átigazolások terén már korántsem olyan szívderítő a helyzet. Igazoltunk ugyan három játékost: Eriksent Bruno backupnak, Malaciát (bárki legyen is ő) Shaw helyettesének és Martinezt középhátvédnek, de a keret legnagyobb problémáját idén is egy olyan játékossal akarjuk megoldani, aki szemmel láthatólag nem akar és nem fog idekerülni („A klub első szabálya: senkinek egy szót se de Jongról!”). Egyelőre Rice 2-nek tűnik nekem a dolog, aztán cáfoljanak rám az elkövetkező napok.
Ugyanakkor elment egy rakás kerettag: Lingard, Pogba (ha rá gondolok, „Apu ökölbe szorult keze vagyok”), Matic, Pereira, Henderson, Mata, Cavani, Grant – remélem a felsorolásom Telles. Első blikkre jó, hogy megszabadultunk a feleslegtől (személy szerint Mata és Henderson távozását sajnálom), de a kevés érkező és a középpálya üvöltő hiányossága alapján nem lehetünk nyugodtak. Hacsak nem bízunk a Gardner-Iqball-Hannibal vonalban, hogy hirtelen világklasszis szinten fognak játszani. És akkor a CR7 okozta dilemmáról még nem is beszéltem (Nem is fogok. Vagyis egy megoldást mégis találtam, a poszt végén olvasható).

„Megvolt az életközeli élményünk!”

A felkészülési meccsek során biztató teljesítményt mutatott a csapat (már amit láttam), bár a bajnoki nyitány közeledtével egyre kevesebb gólt lőttünk, és egyre többet kaptunk. A fiatalok remekeltek, a támadójáték egyre tetszetősebbnek és szervezettebbnek tűnt, a védők ugyanúgy bénáztak, mint eddig, Sir Owngoalt is reaktiváltuk. Összességében szórakoztató élmény volt a United pre-seasonját figyelemmel kísérni (talán azért írom ezt, mert a spanyolok elleni meccseket csak a kommentek alapján követtem). Mindenesetre a felkészülésnek vége, kezdődnek az éles meccsek, mindjárt egy kellemetlen Brighton ellen az Old Traffordon.

„Te jó isten, alsótagozat óta nem keféltem ilyen jót!”

Ennek az idézetnek semmi köze a témához, de jó duma, ezért indokolatlanul beillesztem a szövegbe, sokat már úgyse ront rajta.

Nyilván nem photoshop

„- Doktor úr! Segítsen! Szenvedek!
– Maga szenved? Menjen el vasárnap este a Stretford End blogjára. Na azok szenvednek.”

A Brightont ellen az utolsó hét bajnokin hatszor nyertünk, a kakukktojás az idén tavasszal látott meccsünk, amikor is Ralf mester vezérletével 4-0-ra szoptunk ki a veszedelmes Sirályoktól. Hazai pályán még sose kaptunk ki tőlük, és döntetlent is ’83 márciusában játszottunk utoljára, amikor 8 éves voltam, többségünk még csak kéjes gondolat, még a Besúgó történései előtt, amikor a Forma 1 Magyar Nagydíj is csak korai tervkezdemény volt. Azóta csak győztünk ellenük az OT-n.
A felkészülésükről sokat nem találtam (nem is fektettem túl sok energiát a keresésbe), de két előkészületi meccsen előbb 2-1-re nyertek a Reading ellen, múlt szombaton pedig 5-1-gyel küldték haza az Espanyolt, azaz egy meccsen több pontot és gólt szereztek spanyol csapat ellen, mint mi kettőn. A Chelsea elvitte tőlük a Hannibal frizuráját utánzó szélső védő Cucurellát, és elment még egy rakás játékos. Jött a Chelsea-ből egy 18 éves védő, Colwill Levi, Samuels Imari a Readingből (szintén védő, szintén tini), valamint az ugyancsak épphogy nagykorú paraguay-i csatár, Julio Enciso (na, ő tuti lő gólt ellenünk).

Az ifjú Enciso személyesen

Nálunk az érkezőkről már volt szó, viszont a felkészülési meccseken remeklő Martial megsérült, így egyelőre elég képlékeny, ki szerepel 11-esben (gondolom ez a csatár számkódja, nem? Nagyon szakmainak akarok tűnni nulla futball-elemző tudásommal, a 6-osok, 8-asok után emelem a tétet egy 11-essel).

„Apu fortyogó epéje vagyok.”

És végül, mi ez a sok idézet a Harcosok klubjából? Nos, engem végtelenül felbaszott az a hozzáállás, amit a csapat tagjai és Ralf mutattak tavaly. Remélem az előttünk álló, 2022-2023-as Premier League sorozatban a harcosság, a küzdeni akarás nem érdem, hanem alap elvárás lesz minden játékosunk számára. Mindenki odateszi magát, egységes csapatként tolják végig a szezont az elejétől a végéig, alávetve magukat a menedzser utasításainak, legyen az 18 éves ifjonc vagy 37 éves világsztár, legyen az épp aktuális meccs bajnoki, kupa vagy EL találkozó. És ha ez megvalósul, mit várok a szezontól? Jöjjön az egyszemélyes kristálygömböm dióhéjban (mert most hagynak szóhoz jutni a többiek):

Szerzünk valami kupát a szezonban?
– Természetesen triplázunk (csicskát).

Hányadik helyen végzünk ten Hag első szezonjában a bajnokságban?
– Megnyerjük a gecibe… De komolyra fordítva a szót… A bajnoki cím nem is érdekel, csak a Pool és a City előtt végezzünk a tabellán.

Meddig megyünk az EL-ben?
– Az EL trófeát is magunkévá tesszük. Ellentmondást nem tűrően. Durván!

Mit kezdünk a hazai kupasorozatokkal?
– Ezeket is behúzzuk (ez már nem is tripla, hanem egyenesen négy trófea!!!).

Ki lesz a legjobb új igazolás?
– Hát az tuti, hogy nem de Jong.

Ki lesz a szezon játékosa?
– Az emberevő védekező középpályássá átnevelt CR7.

Ki lesz az év csalódása?
– Bruno, miután januárban megveszi a Barcelona 150 millió fontért.

Egy bold a végére:
– A City-t 60 pont levonásával büntetik szabálytalan pénzügyi manőverek miatt, és kiesik. A Pool szintén búcsúzik az élvonaltól.

„Olyan élet ez, ami percről percre véget ér.”