Ha valaki megbízhatóan, üzembiztosan, és sokáig pancsol a langymeleg középszarban, akkor egy idő után ezt már fel sem rójuk neki. Megszoktuk, elfogadtuk, természetesnek vesszük. Így vagyunk kedvenc ecuadori exhetesünkkel is: amikor az „Év játékosa”-díjjal a zsebében lenyomott egy finoman szólva is teszkógazdaságos szezont, még csak az egyik szemöldökünket vontuk fel Ancelotti módra. Aztán a másikat is, utána felháborodtunk, anyáztunk egy kicsit, de még bíztunk benne, hogy nem olyan mély az a gödör, ki lehet mászni belőle, és hamarosan visszatér az az Antonio, akit 10-ből hétszer meg tudta találni Rooney fejét, és akinek NEM a balhátvéd vádliján virít a hőtérképe. De hiába vártunk, úgyhogy a haragot és a dühöt szép lassan felváltotta az elfogadás és a beletörődés fázisa.
