Bárhogy is alakultak a dolgok, mégiscsak illene kipréselni magunkból valamit a Liverpool elleni vereség kapcsán – még akkor is, ha bevallottan nem könnyű a dolog. Strigo a meccs előtt már kifejtette közömbösségét a közelgő rangadó kapcsán, melyet kisebb-nagyobb mértékben mindannyian magunkénak éreztünk, és nincs ez másképp most sem. Leginkább azért, mert egész egyszerűen nincs mit mondani.
Nyugtassatok meg, hogy csak bennem van a hiba, de én valahogyan nem pörögtem fel annyira a mai United – Liverpool meccs előtt, mint amennyire kéne. Pedig általában nagyon várom ezeket a rangadókat, hiszen két dolgot utálok igazán: az emberi butaságot és a Liverpool FC-t. Vörösöket verni mindig jó, kikapni tőlük meg általában egyet jelent valamilyen több napig tartó katasztrófával, most valahogy mégis amolyan nemtörődömséggel, vagy legalábbis vegyes érzelmekkel várom a kezdő sípszót. Ez nem valami önkéntelen védelmi mechanizmus, hanem valószínűleg a tét hiánya nyomja rá bélyegét meccshangulatomra. Igen, ma az ősi rivális érkezik az Old Traffordra, és ennek a párharcnak akkor is van tétje, ha igazából nincsen, de ha jobban belegondolunk, a szezon végkifejletének szempontjából teljesen mindegy, hogy mi lesz a mai meccs végeredménye. Mi ugyanúgy nem fogunk az első négyben végezni, ahogyan ők nem lesznek bajnokok, ráadásul nekünk szerdán lesz egy igazán fontos mérkőzésünk, ők meg ugye tavaly még a sztoritévét sem csípték meg, így csak a bajnokságra koncentrálhatnak. Szomorú ezt kijelenteni az elmúlt húsz év után, de a mai mérkőzés a Liverpool számára sokkal fontosabb, és csak remélhetjük, hogy ezt a motivációs különbséget enyhíti majd a rangadókat idéző hangulat az Old Traffordon. Nyilván nyerni kéne, de közben nem lenne szabad lesüllyedni arra a középcsapat szintre, ahol az elúszott szezon vége felé közeledve az az egyetlen bekarikázott nap a naptárban, amikor a jobb helyen álló fő riválist fogadjuk. Ezt hagyjuk meg a Villa- és Spurs-féle gárdáknak, mi meg nyáron felejtsük el ezt az elbaszott szezont, és jövőre harcoljunk újra a bajnoki címért. Gödörben vagyunk, de hogy a legalján-e, vagy még ki tudunk lapátolni egy kis szart aminek a helyére befeküdjünk, az az elkövetkezendő másfél hétben kiderül, ezért ne tulajdonítsunk majd túl nagy jelentőséget a mai végeredménynek. Persze jó lenne ha Rooney meg RvP elkapnák a fonalat, vagy ha az uruguayi főgyökér sírva hagyná el a pályát egy piros lap vagy egy Jones-belépő után, de amilyen szezon ez, már azzal is elégedett lennék, ha a 90 perc után nem lennék sík ideg. Ráadásul utolsó hat meccsünket otthon nyertük ellenük, szóval … hajrá, Manchester United!
Az előző részek tartalmából:
2010 decemberében a Stretford End blog kommentszekciójában és FB-oldalán hirtelen felindulásból úgy döntött néhány drukkerkolléga (köztük jelen sorok szerzője), hogy kell egy csapat, méghozzá olyan, amelyik kispályás futballt játszik vörösördögös címerben. Első megmérettetésünket a 2011. februári III. NST-kupa selejtezője jelentette. Több alkalommal is edzettünk a jeles alkalomra, mégis kiselejteződtünk. A kudarc ellenére úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Újabb toborzót és próbajátékot tartottunk, a megerősített kerettel pedig már nem vallottunk szégyent. Sőt, mitöbb. A csapat fennállása óta eltelt 3 évben sikerült begyűjtenünk két db. NST-kupát (egy 3. és 2. helyezettnek járót), egy 3. helyet a HBF által szervezett Szurkolói Kupán, illetve megnyertük az angol csapatok szurkolói számára kiírt Angol Tornát. 2012. szeptember elsején nagypályán is kipróbáltuk magunkat: meghívást kaptunk a Focifesztivál szervezőitől, hogy Telkiben, a magyar válogatott edzőtáborában játsszunk egy meccset a Bayern München szurkolói csapatával a ’99-es BL-döntő emlékére. 6:0-ra vertük a pannonbajorokat.
Kissé szegényesre sikeredett az elmúlt időszak, már ami a Manchester United mérkőzéseket illeti (és ez alatt nem csak a mennyiséget, hanem az eredményeket is érthetnénk), márciusban azonban már nem lesz okunk panaszkodni – legfeljebb csak arra, hogy pokoli nehéz sorozat vár ránk. Jól mutatja ezt, hogy a mai, West Brom elleni idegenbeli fellépés lesz mind közül a legkönnyebb.
Ha Ön nagyobb sikerekre vágyó klubtulajdonos, értékes skalpok hátán felkapaszkodó ígéretes manager, esetleg távol-keleti pénzember vagy nem is olyan távoli de keleti politikus, akkor kihagyhatatlan ajánlatunk van a számára! Bérelje ki egy napra a Bajnokok Ligájából is ismert Manchester United csapatát! Világsztárok a csapatban, tehetséges fiatalok a pályán, és prominens személyiségek a VIP páholyban – garantált siker. A motiválatlan kulcsjátékosok, a tehetségtelen szakmai stáb és a kupák nélküli túra elsőnek ugyan visszatartó erő lehet, de nem a mi ajánlatunkban! Csak most, csak Önnek ezúttal a győzelem is garantált! Mindezt ősztől már akár hétköznap is! Lapozzon bele 2014-15-ös katalógusunkba!
Miután a United hétközi teljesítményét nagyjából úgy (és annyira) tudnánk osztályozni, mint amennyi lelkesedés maradt bennünk a csapat idei BL- és bajnoki szereplését illetően, ezért inkább merengjetek ti is velünk a nem is olyan régi szép időkön. Az alábbi gif azt hiszem remekül összefoglalja mindazt, ami jelenleg hiányzik belőlünk (szomorú hint: nem a bennük szereplő játékosok azok).
Ferguson utáni első szezonunk eddig igen gyötrelmesre sikeredett, azonban ha mindenképp keresni akarunk valami jót benne, hát eddigi BL-szereplésünkre nyugodtan büszkék lehetünk. A Leverkusen lezúzása oda-vissza, a Sociedad kipipálása és a húzós Sahtar kiejtése azt jelentette, hogy csoportelsőként kellemes pozícióból várhattuk a sorsolást, amely után elégedetten dőlhettünk hátra: Olimpiakosz. Aztán azóta gondolkodóba eshettünk: míg pár éve csak legyintettünk egy ilyen párharc előtt, azon bosszankodva hogy akkor ezt most biztos nem adja a tévé, manapság már tényleg senki ellen nem mehetünk biztosra. Főleg úgy, hogy leendő ellenfelünk a hazai bajnokságot tulajdonképpen már megnyerte (bár még csak 20 ponttal vezetnek), egy esetleges továbbjutással pedig eddigi legnagyobb sikerüket ismételnék meg, így december óta szabadidejüket alighanem United-meccsek elemzésével és erre a párharcra való készüléssel töltik. Bizony, sok minden megváltozott, és nem csak a Manchester United félelmetes hírneve kopott meg kissé, hanem a pireuszi görögök is nemzetközi alakulattá lettek, soraikban pár ismerős, igaz kissé elfeledett arccal – őket mutatjuk be, azaz jöjjön az Olimpiakosz!
Bizony, idén egyik sem éppen jellemző a csapatra. 2014-ben ez volt az első győztes bajnokink idegenben, és az izgalommentes három pontoktól is elszokhattunk az utóbbi időkben. Úgy látszik, jót tett a srácoknak a dubajozás, a 10 nap pihi után frissen és motiváltan léptek pályára a Pulis által kiesőjelöltből középcsapattá formálódó Palace otthonában. Örüljünk a győzelemnek, hiszen sokkal rosszabb csapatok ellen is veszítettünk már pontokat. Összeállt a sokak által várt támadónégyesünk, na meg újra régi önmagát idézte a Red Wall is, tehát minden adott ahhoz, hogy újra optimistán tekintsünk a szezon hátralévő része elé, még ha ezúttal nem is trófeák megszerzése a cél, hanem a Manchester United új arculatának kialakítása. Elsősorban csapatként szerepeltünk jól tegnap, de ez a bejegyzés most az egyéni teljesítményekről szól, fogjunk is bele!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Sajnálom. Az elmúlt heteket, hónapokat – sok mindent, ami a klub háza táján történt, teljesen más élmény volt ugyanis Manchester United szurkolónak lenni az elmúlt időszakban, mint bármikor a mögöttünk lévő két évtizedben. Sajnálom. Az elmúlt néhány napot különösen. Mindazt, ami miatt egyáltalán megtörténhet, hogy ti lassan az ezernégyzázadikat kommentelitek már egy aktualitását vesztett poszthoz. Ennél ugyanis bizonyosan többet érdemeltek – ezekben a nehéz időkben meg aztán különösen.
Azóta eltelt 8 év, 8 hónap és 21 nap, ami rohadtul sok, mégsem váltottak managert. A Wenger iránti bizalom ágyús körökben úgy tűnik töretlen, pedig az elmútnyócévben egy komplett Arsenal-rajongó generáció nőtt fel úgy, hogy nem látták kedvenceiket semmilyen kupát emelgetni. Bizony, utoljára még a féreg Patrick Vieira emelthette magasba az FA Kupát, 2005 májusában. Aki látta azt a meccset, az biztosan emlékszik rá: a Manchester United végig támadott, Wengerék első kapuralövésüket a hosszabbításban mutatták be, de tartották a gólnélküli döntetlent, és a büntetőpárjbajban Scholes kihagyott tizijének köszönhetően végül ők örülhettek. De keserű győzelemnek bizonyult ez a nem megérdemelt kupa, hiszen azóta el van átkozva az Arsenal. Hogy meddig lesz ez a győzelem az utolsó trófea, az a jövő zenéje (nem idén), mindenesetre találtunk egy fasza weboldalt, így tudjuk, mi minden történt azóta, mióta az Arsenal utoljára nyert valamit… Egy kattintás ide a folytatáshoz….
