(Szinte majdnem) közkívánatra újra körbeültünk egy asztalt, és szóban mondtuk el, hogy mit gondolunk a #filozofi S02-ről, az új igazolásokról, a vasárnapi sajnálatos eseményekről, Rooney-ról, a pesti csajokról, a születésnapunkról, és még néhány dologról, ami eszünkbe jutott. Itt a HangVaal 3. adása, jó szórakozást hozzá! Közreműködők: somebody08, Everred, Beyonder. (Letölthető verzió: itt.)
Itt a HangVaal, a Stretford End második podcastje! A fergetegesen sikerült első kedvező fogadtatása után egyértelmű volt, hogy kell a folytatás, úgyhogy tegnap este összeültünk négyen egy különleges helyen (hogy hol, az kiderül az adásból), és megvitattuk a fejleményeket (távozó játékosok, érkezők, túra, jövő, filozófia, formáció, ilyesmi.) A végén a kommentben érkezett kérdésekre is válaszolunk, hiszen jó fejek vagyunk. Kösz a figyelmet, előre is. (Letölthető verzió: http://x2t.com/hangvaal)
Mint tudjuk, LvG szívesebben nyúl a gyerekekhez, mint egy Arsene Wengerbe oltott katolikus pap. Az első manchesteri évében ezt a hírnevét viszont csak részben igazolta. Betette az első csapat keretébe, sőt a kezdőbe is Blackett-et és McNairt, ami dicséretes, de ezt a lépést inkább a kényszer és a háromvédős felállás szülte. A támadószekcióban nem volt ennyire bátor, Januzajt látványosan hanyagolta – igaz: a teljesítménye alapján joggal – Wilson pedig többnyire a kispadról figyelhette csak Falcao és RvP bénázásait. Utóbbi se túl meglepő, egy Lajosnál keményebb tökű (van olyan?) menedzsernek se jutna eszébe három világklasszis csatár helyett egy felnőtt szinten még zöldfülű újoncot játszatni.
Ha valaki megbízhatóan, üzembiztosan, és sokáig pancsol a langymeleg középszarban, akkor egy idő után ezt már fel sem rójuk neki. Megszoktuk, elfogadtuk, természetesnek vesszük. Így vagyunk kedvenc ecuadori exhetesünkkel is: amikor az „Év játékosa”-díjjal a zsebében lenyomott egy finoman szólva is teszkógazdaságos szezont, még csak az egyik szemöldökünket vontuk fel Ancelotti módra. Aztán a másikat is, utána felháborodtunk, anyáztunk egy kicsit, de még bíztunk benne, hogy nem olyan mély az a gödör, ki lehet mászni belőle, és hamarosan visszatér az az Antonio, akit 10-ből hétszer meg tudta találni Rooney fejét, és akinek NEM a balhátvéd vádliján virít a hőtérképe. De hiába vártunk, úgyhogy a haragot és a dühöt szép lassan felváltotta az elfogadás és a beletörődés fázisa.
A hasznosság és a szimpatikusság koordinátarendszerében négyféle játékost lokalizálhatunk: vannak a nagyon jó, de kevésbé megnyerő arcok (nálam ilyen volt CR), a nem annyira kiemelkedő, de maximálisan szerethető figurák (Fletcher, Park, Welbeck), az ellenszenves kutyaütők (egy topcsapatban nyilván belőlük van a legkevesebb), és a legszerencsésebb kombináció: amikor valakinek nem csak játékát csodáljuk, de a mezét is büszkén viseljük, mert emberileg is megtestesíti mindazt, amiről a klub szól.
Vessünk egy pillantást belga tizenegyesünk fizimiskájára, és külön a „szűz kisfiú a kuplerájban”-féle riadt tekintetére, és aztán mondjuk ki őszintén: tényleg meglepődtünk azon, hogy nem sikerült beverekednie magát Lajos álomcsapatába? Januzaj még nincs kész, ezt talán még Moyes mester is tudta, de kénytelen volt elővarázsolni egy nyulat a kalapból, és a SAF távozása miatt még kábán és vakon lődörgő veteránok közt a félszeműkész Adnan lett a király. Írnám, hogy nem volt nehéz dolga, ha nem lenne röhejes a puszta felvetése annak, hogy könnyű berobbanni egy angol bajnokcsapatba, de ténykérdés, hogy Januzaj kreativitására az ötlettelenség heteiben-hónapjaiban nagyobb kereslet volt, mint egy Louis Vuitton márkaboltra az V. kerületben.
Az alábbi recenzió a felvidéki Új Szó Focitipp című mellékletében jelent meg, azaz eredetileg a laikus (= nem MU-fan) olvasóknak készült. Ráadásul akkor íródott, amikor még nem tudtuk, hogy Lajos egy szinten van Moyes-szal (forrás: kommentek), és egyébként is egy kókler. :(((
Képtelenek vagyunk megunni az öntörvényű, önsorsrontó zseni mítoszát. Tele a művészettörténet és a popkultúra olyan figurákkal, akiknek a kultuszát nem csak az alkotásaik, hanem legalább annyira a kiismerhetetlenségük miatt építjük. Csodáljuk őket, de közben tartjuk is a távolságot. A normákhoz ragaszkodó, közönséges halandó nem szokott ilyen felforgató alakokkal azonosulni, mit több, a csodálat néha ellenszenvbe, sőt utálatba fordul át. Mégsem tudjuk, vagy akarjuk lebontani a mítoszt. Az okok egyértelműek: a legenda sokkal érdekesebb, izgalmasabb, mint az úgy nevezett valóság. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Beharang nincs, csak ez a kommentfogó, itt lehet majd megvitatni a Leicester elleni újabb diadalt / kiábrándító döntetlent. A Mester csak egy ponton változtatott a legutóbbi kezdőn, Mata helyett Falcao került be. Evans a jelek szerint nem tud annyira tragikomikusan játszani, hogy kikerüljön a kezdőből, Shaw pedig továbbra is a PL legdrágább kispad melegítőjének szerepét alakítja. De nézzük inkább a pozitívumokat: a négyvédős szisztémában Ashley Young már a padra sem fér oda.
Egy meglepően rövid pettinget követően sikerült becserkésznünk a legutóbbi BL-döntő legjobb játékosát, Ángel Di Maríát. Hogy hol lesz a helye LvG 3-5-2-es rendszerében, azt nem tudjuk, de majd ti jól megmondjátok a kommentek közt. Új hetesünket (?) unorthodox módon nem saját írással üdvözöljük, hanem egy fordítással. A New Republic magazin még a Vb előtt felkért néhány jeles írót arra, hogy nevezze meg a kedvenc játékosát, és dicsérje is körbe alaposan. A norvég Karl Ove Knausgaard Di Maríát választotta és meg is indokolta röviden, hogy miért. (Knausgaard munkásságát egyébként nem ismerjük, de fő művéből, a Min Kampból 450 ezer példányt adott el, ami egy 5 milliós országban több mint szép teljesítmény.)
Louis van Gaal még a vébé előtt, a tőle megszokott és elvárt szerény stílusban, tartott egy prezentációt holland üzletembereknek. A téma: hogyan kell felkészíteni egy válogatottat a világbajnokságra. A fájdalmasan rövid előadás kulcsszava a VÍZIÓ, ez a legfontosabb, minden más csak utána következik. Forradalmian új dolgokat persze nem mond a Mester, de ahogy mondja, az minimum bíztató Moyes elkeserítő koncepciótlansága és töketlenkedései után.
Ha belegondolunk, hogy Hollandiának minimális esélyt adtak csak arra, hogy továbbjusson a halálcsoportból (a hazai közvélemény 5% esélyt látott rá), ráadásul a válogatott legfontosabb játékosa, Strootman is kidőlt, akkor még inkább imponáló az a magabiztosság (és igen, arrogancia), amivel LvG lenyomta ezt a stand-upot.
(A magyar feliratot Kertész Gábornak tessék megköszönni.)
