A jelenleg is tartó hat meccses győzelmi sorozatunk kellemes hangolódásnak mondható az új esztendőre, a bajnokságban elfoglalt pozíciónk alapján viszont leginkább az In Bruges egyik ideillő idézetével tudnám jellemezni a szezon eddigi teljesítményét: „amikor nem voltál nagyon rossz, de túlságosan jó sem – mint a Tottenham.” Minő véletlen: tényleg éppen annyi pontot gyűjtöttünk idén, mint a nemrégiben edzőváltáson átesett Spurs. Őket fogadjuk ma este.
SZOPÓÁLARC A KARÁCSONYFA ALATT!!!
A Hull City elleni Boxing-meccs 14. percében, amikor már két góllal vezettek a „félelmetes tigrisek”, nagyon úgy nézett ki, hogy a tervezett osztályozó poszt a fenti frappáns címmel fog kezdődni. A csapat sajnos szerencsére úgy futballozott a folytatásban, mintha még mindig 2012 őszét írnánk, és SAF nem a lelátón ülne MU-címeres melegítőben, hanem a padon. A játék persze még mindig nagyon messze van az ideálistól, a győzelmet példának okáért az ellenfél játékosa biztosította be – James Chester 8 éves kora óta arról álmodott, hogy eldönt egy United-meccset; sikerült neki –, úgyhogy a karácsonyi hangulat ellenére sem hozott mindenkinek 10 pontot a Mikulás Jézuska.
Az angol foci egyik nagy előnye a többi ország bajnokságaihoz képest az, hogy karácsonykor telezabálva, illetve újévkor másnaposan is lehet kedvenc csapatunk meccseit nézni. Ennek következik most az első felvonása, hiszen a boxing day meccsdömpingjének keretein belül a Manchester United a Hull City otthonában tehet próbát arra, hogy zsinórban ötödik győzelmét is begyűjtse. Nem lesz ez egyszerű, hiszen egy újonc csapatnál alighanem ilyen első szezonról álmodnak: biztos középmezőny, a szezon legnézettebb meccsén pedig a bajnokcsapat érkezik vendégségbe. Karácsony lévén ezúttal hanyagolnánk a whoareya kategóriát, szívünk szeretettel telve gondol még Suarezre aktuális ellenfelünkre is, de azért igyekszünk bemutatni őket.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A leginkább nyerhető összecsapással vágtunk neki a Premier League imádott karácsonyi kvartettjének, melyen tovább növeltük a mostanság szerencsére szépen gyarapodó magabiztos győzelmeink számát, könnyedén legyőzve a West Ham csapatát. Hogy meddig tart majd a lendület, az az előttünk álló egy-két hétben kiderül, de most nem ezzel szeretnénk foglalkozni – inkább osztályzunk.
Megkezdődik a Nagy Karácsonyi Versenyfutás: az egyik ok a sok közül, amiért imádni lehet a Premier League-et, hogy éppen az ünnepek közeledtével pörög fel a legjobban a futballprogram Angliában. Az egy évvel ezelőttinél némileg több időnk lesz kifújni magunkat a mérkőzések között, hiszen a tavalyi 10 után most 12 napon belül kell lejátszanunk négy bajnokit, a sérültek listája azonban jó eséllyel kompenzálni fog mindezért. Minden esetre a meccskvartett első felvonása ígérkezik a legkönnyebbnek: a hét közben hozzánk hasonlóan a ligakupában fáradó, és továbbjutásuk ellenére kiesési gondokkal küzdő Kalapácsosok látogatnak az Old Traffordra. Kommentfogó a 16 órakor startoló United – West Ham elé.
Amíg az Old Trafford lassan nevetség tárgyává válik, olyannyira gyengén teljesítünk ebben a szezonban hazai pályán, addig idegenben több meggyőző produkciót is láttunk már idén a csapattól – a Swansea, a Fulham és a Leverkusen után most az Aston Villát ütöttük ki tükörsimán Manchestertől távol. Hogy aztán ez egyike lesz-e majd ezen fura szezon bizarr tendenciáinak, azt egyelőre még nem tudjuk megmondani, ám addig is örüljünk a vasárnap látottaknak – most ugyanis volt minek.
Reméljük, csupán a bajnokságot közvetítő tévécsatornák belharcának szeszélyei folytán játszunk vasárnap kora délután a Villa Parkban, és ez nem a következő szezontól igencsak lehetséges csütörtök-vasárnap meccsnapokra való felkészülés. A kínos hazai vereségek miatt a történelem nem sokat számít ebben a szezonban, mégis kénytelenek vagyunk felidézni azt a 18 évvel ezelőtti pillanatot, amikor az Aston Villa utoljára nyert ellenünk hazai pályán. Na nem szeretnénk a falra festeni mindenféle vörös ördögöket, hiszen az évtizedes szériák megszakításából már rohadtul elegünk van, csak a nemrég megjelent Class of ’92 kapcsán jutott eszünkbe, mit is mondott a BBC-s szakértők legrosszabbika aznap este. You can’t win anything with kids. A srácok többsége azóta visszavonult, és egyelőre úgy tűnik, hogy nélkülük tényleg nem fogunk semmit sem nyerni egy ideig, de hát 1995-ben sem nézett ki sokkal jobban a helyzet, aztán mégis. Győzelmi kényszer, idegenbeli túra, Esséel Young, és hasonló témakörök mentén szedtünk össze 7-7 indokot a még mindig meglepetésnek számító hazai- és az egyre kevésbé biztos vendéggyőzelem mellett. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A szombat kora délután lejátszott Manchester United – Newcastle United PL-meccs tökéletes programnak bizonyult arra az esetre, ha valaki az egész hétvégéje hangulatát szerette volna elkúrni, vagy bárki indokot keresett volna arra, miért is ugorjon fejest a hetedik emeletről. A bármilyen csapatnak szurkolók zrikálásának köszönhetően az érzés hétfőre sem múlt el, így már három napja azon agyalunk, mi is a gond. Mert gond az van. Két hazai zakó zsinórban, olyan csapatok távoznak győzelemmel az Old Traffordról akik 20 meg 40 éve nem nyertek ott meccset. Kilencedik hely, nyolc hazai meccsen lőtt nyolc gól, és további szörnyű, korábban elképzelhetetlen statisztikai mutatók állnak a csapat neve mellett. Többek között ezeket a statisztikákat, mindenféle elemző oldalakat meg némi Match of the Day segítséget felhasználva analizáltuk, vajon milyen átok állhat pocsék hazai formánk hátterében. Mert mindennek nem lehet csak Moyes az oka.
Kevés olyan meccsre tudunk gondolni az idei szezonból, ahol Rooney ne pályázott volna jó eséllyel a ‘Man of the Match’ titulusra. Ez egyrészt jó dolog, hiszen számtalanszor leírtuk már, hogy Wazza csodás formája Moyes érkezésének talán legfőbb pozitívumának mondható, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy amikor nem lőtt gólt vagy nem adott gólpasszt, akkor nem is nagyon tudtunk nyerni. Márpedig most – az ötödik sárgája után járó automatikus eltiltás következtében – egészen biztosan nem fog ilyesmit csinálni, egyvalamit tehát fixen megtudunk majd a Newcastle elleni összecsapást követően: azt, hogy képesek vagyunk-e nyerni Wayne Rooney nélkül, vagy sem.
Baszódj meg, Tim Howard! – így szólt a kb. másfél évvel ezelőtti 4-4 utáni bejegyzésünk nyitó mondata, és sajnos ez a bevezetés most is abszolút helytálló. Na nem szeretnénk ha ebből szállóige lenne, de tény, hogy tegnap este a kapufával szorosan együttműködő ex-unitedes amcsi kapus nem csak szakállával, hanem teljesítményével is kitűnt a mezőnyből. Idén már másodszor maradtunk góltalanok egy hazai bajnokin, ráadásul még kaptunk is egyet, így 14 forduló után az igen ciki kilencedik pozíciót foglaljuk el a tabellán. Tavaly (lásd még: Fergie-vel) az ilyen meccseket behúztuk, és a mutatott játékkal igazából most sem lehetünk elégedetlenek, de a West Brom után újra egy olyan csapat tudott nyerni az Old Traffordon, amelyik a PL történetében még soha. Valami tehát mégsem stimmel, ezért csatlakozunk a vidám Everton-drukkerekhez, és együtt énekeljük újdonsült menedzserünknek a címnek választott, tegnap hallott nótát. Na de azért az érdemjegyek kiosztását sem hanyagoljuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
