Szokásos csendességben zajlottak az elhagyott kolostor ötödik emeletén meghúzódó társaság napjai. A Vörös Rend tagjai – ahogyan magukat hívják – egykor ugyan szebb napokat látott, valaha királyi erődjükből voltak kénytelenek, ha csak ideiglenesen is elvonulni a nyilvánosság elől, hogy a bolygók együttállásának utolsó napjain sikerüljön véghezvinni az igézetet, melyet egy rég elfeledett, ősi könyvben találtak.

A Rend legtöbb tagja már nyugovóra tért egy újabb sikertelen kísérletekkel teli napon, egyedül Eduár mester volt még ébren, elmerülten figyelve az éppen csak parázsló kandalló utolsó lángjait, amikor különös dologra lett figyelmes. Egy apró széndarabra, mely se nem izzott, se el nem égett, de titokzatos feketeségével csillogott a tűzhely közepén. Eduár felkelt bársonnyal vont karosszékéből, és közelebb lépett a jelenséghez. Hiába volt ugyan járatos az alkímia és az aranycsinálás fortélyaiban, ilyet még nem látott. Kezébe vette a széndarabot, s ahogy tüzetesebben megvizsgálta, észrevette, hogy a fekete anyag szabályos dodekaédert formál, egyik oldalán tükörszerűre csiszolva.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →