Mivel továbbra is tart a vírusirtás és a kalandvágyó fehéroroszokon kívül senki nem rendez meccset (őket meg ki nézi…? Kezeket fel, hadd lássam), így komoly fejtörést okoz, hogy mivel tudnánk a Stretford Endet valahogy a víz felszínén tartani aktuális témák hiányában, nosztalgiában fuldokolva. Ennek okán gondoltam, hogy megosztom veletek kamaszkorom egyik legkedvesebb játékát, ami minden tanáromnál nagyobb hatással volt az év végi bizonyítványaimra és az érettségimre is, tovább robog tehát a nosztalgiavonat, aki óhajt, az foglaljon helyet, a kocsik nemdohányzók, a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.
A holtszezonnál is szörnyűbb (és valószínűleg hosszabb) tetszhalottszezon közepén (egyelőre) nincs jobb ötletünk az újrahasznosításnál: idetesszük a blogon korábban már megjelent kritikaszerűséget a United (2011) című filmről. Két okból: egyrészt a blog korábbi felülete, ahol először posztoltuk már elérhetetlen, másrészt nincs kizárva, hogy imádott olvasóink közt van olyan, aki még nem látta ezt a filmet. (Mondjuk, aki a film bemutatója óta lett MU-fan, lol.) Most talán van idő bepótolni / újranézni, és utána meg lehet írni a kommentek közt, hogy nincs igaza a szerzőnek.
A szeretett klubunkat nem annyira szerető – tehát: gonosz – ellenszurker valószínűleg pont úgy érez a „müncheni tragédia” szókapcsolat hallatán, mint az egyszeri antiszemita, ha egy holokausztmegemlékezésről olvas. Minek állandóan a múltban vájkálni? – kérdezik mindketten. A válasz nagyon egyszerű: mert a jelen a múltból következik. Akkor is, ha elfojtjuk a traumatikus emlékeket, és akkor is, ha építünk rájuk valami szebbet és jobbat. Ami a Manchester Unitedet illeti: az a bizonyos 1958. február 6-i repülőgép-baleset jóval több, mint egy szomorú fejezet a klub történelmében – az mindennek az origója. A klub persze korábban is működött, több-kevesebb sikerrel, de azzá a Uniteddé, amelyet ma ismerünk, ekkor vált.
Hogy segítsünk nektek túllendülni a focitól való elvonás első hetén, meccspótlékként találtunk egy szintén másfél órás elfoglaltságot amit nézhettek miközben otthon dolgoztok, pihentek, vagy kaparjátok a karantén falát. Kriss kolléga ugyan már elég alaposan körbejárta a Ferguson sztorit, de nem árt mindezt képi anyaggal is bizonyítani, úgyhogy két félidőben és nem a legjobb minőségben az első Premier League szezon összes United-meccsét láthatjátok az alább linkelt szezonösszegzőben. Ha valaki még régebbről indítana, annak itt a KEK-győztes– és az utolsó Division 1 szezon, mindenesetre a foci ma ismert sorozatai 1992-ben kezdtek hódítani, mint ahogyan a Fergie-féle Manchester United is. Rémálom szezonkezdet, Stretford End nélküli Old Trafford, sok-sok bajuszos ember, Schmeichel által védett Cantona lövés, gyönyörű Sharp (Umbro) mez, és kőkemény bajnoki versenyfutás egykor szebb napokat látott csapatok ellen.
Ugyan a PL-szünet után ismét egész jól mutató formánk adna rá okot, hogy valami aktualitással szolgáljunk, de kalandos elménk néha a futballtól látszólag teljesen idegen farvizeken evez, így ismét egy kicsit elrugaszkodottabb poszt érkezik – az aktualitások megvitatását és összefoglalását ismét kiszerveznénk a kommentszekcióba.
Bizonyára mindenkinek megvannak még azok a szezonok, amikor az Arsenal azt játszotta, hogy nagyjából egy hét alatt kiejtették magukat minden lehetséges versenyfutásból. Na, a helyzet az, hogy ha kellően ügyesek vagyunk, akkor mi is nyomhatunk valami hasonlót, a közeljövőben is folytatódó csütörtök-vasárnap-csütörtök turnusban ugyanis nemcsak az Európa-liga és az FA-kupa küzdelmeitől búcsúzhatunk gyors egymásutánban, de közben egy Everton elleni esetleges vereséggel egy viszonylag közeli riválist is a nyakunkra húznánk a Top 4-ért Top 5-ért folytatott – és amúgy sem éppen egyszerűnek kinéző – harcban. A kellően arrogáns szurkoló erre persze csak annyit mondana, hogy mi a fuckin’ Manchester United vagyunk, nem holmi lúzer Arsenal, de sajnos volt már annyi baklövésünk ebben a szezonban, hogy lehessen mitől tartani. Még úgy is, hogy – főleg a két kupameccs – erősen kötelező kategóriába esik a nem éppen veretes ellenfelek miatt.
Melyik volt az évtized meccse, gólja, és kik voltak a United legjobb játékosai az elmúlt 10 évben? Bónusz podcastunkban jól megmondjuk. Vitatkozni, a kimaradókat reklamálni ér a kommentek közt. (A podcastot még a múlt héten vettük fel, ezért járt le a szavatossága néhány állításnak a bevezetőben.)
Miközben a Premier League-ben eddig példátlan téli szünet alatt a csapat legnagyobb része egy spanyolországi villámedzőtáborban, a maradék kevesek pedig az orvosi szobákban, Dubaiban vagy éppen karanténban múlatták az időt, addig a beharangozóra jó előre bejelentkezett szerkesztőségi tag (azaz én) kissé elkényelmesedett, időzavarba került, és nem készült fel megfelelően egy valamire való meccs-felvezető bejegyzés megírására. Ebből is látszik, hogy csak apró porszemek vagyunk a monumentális egészben, minden halad a maga útján, nem bírunk befolyással a lényeges történésekre. Így bár jó lenne még némi idő a poszt elkészítésére, ma este kilenckor mindenképp elhangzik Anthony Taylor kezdő sípszava a Stamford Bridge-en a Chelsea-Manchester United mérkőzést elindítandó.
Konzervatív értékrendű családban nőttem fel. A férfiak nálunk egy életre választanak kedvenc autót, focicsapatot, sört és frizurát. Ha anyánk négy évesen jobbra simítja a hajunkat, így megyünk a sírba is. Nincs ez másképp életünk nőjével sem. Lehet, hogy sokat válogatunk az elején, de ha egyszer megnősülünk, nincs második opció, nem gondolhatod meg magad, válásról pedig szó sem lehet. A precedens legalábbis ez volt. Hogy kit érdekel mindez és mi köze ennek a mai naphoz? Hadd meséljem el az elejéről!
