Strigo idegesen ült a billentyűzethez. Megnyitotta a Messengert, majd szinte azonnal kilépett belőle. Kiment az előszobába, és még egyszer megnézte, biztosan be van-e zárva az ajtó. Újra visszaült a géphez. Remegő kézzel egy cigiért nyúlt, és rágyújtott. A lába csak úgy rúgózott az idegességtől. „Hogy fogja ezt most közölni a csapattal?” „Mi lesz ebből?” – a kérdések szinte villámként cikáztak át az agyán. Végül erőt vett magán, és belépett a Stretford End szerkesztői csoportjába.
„Gyerekek, baj van, nagyon nagy baj…” – kezdte mondandóját. „Pakoljatok össze, és szívódjatok fel pár napra. Még a családnak se mondjátok meg, hova mentetek, talán megússzák a kínvallatást, ha tényleg nem tudják, hova tűntetek. Somebody08-cal megbeszéltem, hogy ő közli a hírt az olvasóközönséggel. Úgyis régóta ígéri, hogy visszatér, de idén is csak egy bejegyzést írt, és azt is elbaszta. Engem most pár napig ne keressetek! Jelentkezem, ha elült a balhé. Sajnálom, hogy így alakult, az Isten irgalmazzon mindnyájunknak!”
Ezután felállt, felkapta az előre összekészített sporttáskáját, és a tűzlépcső felé vette az irányt. A mobilján megnyitotta a Messengert, kikereste somebody08-at a kapcsolatok közül és csak ennyit írt: „Zlatan nem fért fel a dobogóra. Te írod a posztot.” – majd visszahajította a telefont a szobába, lemászott a létrán, és az első sikátorba befordulva tovatűnt a nyirkos brit éjszakában.