Az a megtiszteltetés ért, hogy én írhatom az Ole menedzserré avatása utáni első beharangozót – nem is lehet kérdés, hogy a szombati Watford-meccs kapcsán is ez lesz az első számú téma mindenhol, legalábbis a kezdő sípszóig. Hogy ez jó-e vagy rossz (mármint maga a döntés a klub részéről), arról sokan sokféle véleményt megfogalmaztak: a mérleg egyik serpenyőjében ott van az, hogy sikerült lesöpörni az asztalról egy jókora kérdőjelet, ami a következő szezon tervezését is nagyban megkönnyítheti, míg a másikban az, hogy a klub már megint hozott egy elhamarkodott döntést, hiszen az eredeti tervvel ellentétben nem várták meg a májust. Érvek tehát vannak mindkettő mellett, egy okból azonban mindenképpen örülhetünk a döntésnek: a játékosok úgy készülhetnek, hogy kis túlzással senki nem foglalkozik most velük. Ne feledjétek ugyanis: két vereséggel a hátunk mögött megyünk neki most ennek a meccsnek.
Rutinos PL-nézők már megszokhatták, hogy év végén SPM fokozatba kapcsol az angol foci, és sem a szeretet ünnepét, sem az újévi másnaposságot nem kímélve záporoznak ránk a meccsek. Így történhet meg, hogy vasárnap délután, alig másfél héttel kinevezése után Solskjaer már a harmadik bajnokin irányíthatja régi-új csapatát, és a következő 6 napban még kétszer izgulhatunk azon, hogy kitart-e az örömfoci az első rangadóig. Lehet, hogy csupán a kinevezése óta érzett eufória, a bealvós meccsek után erős kontrasztként ható támadófoci, vagy csak a posztírás közben kortyolgatott bor mondatja velem, de nem érzem úgy, hogy pont a Bournemouth törné meg az Old Trafford év végi feelgood faktorát. Mert hogy velük játszunk a 20. fordulóban, és Howe csapata éppen ellentétes irányban halad az érzelmi hullámvasúton – ők most vannak talán a legmélyebben a szezonban és erősen néznek hátrafelé, mi pedig a pozitív gólkülönbséget gyarapítjuk, és egyre gyakrabban számolgatjuk a top4-től való távolságunkat. Országos egyes, mondaná erre egy szigorú földrajztanár, akivel mi sem nagyon vitatkoznánk. 