Minden bizonnyal verhető ellenfél látogat az Old Traffordra szombat délután. Bízunk benne, hogy a korábbi gyakorlatokhoz híven, a tabella nagyon alsó felében tanyázó Leicester City legyűrése hazai pályán nem okozhat különösebb gondot.
Mivel a leicesteri farkasok rókák sem töltöttek el sok időt mostanság a Premier League világában, egy ősrégi FA Kupa döntőhöz is visszanyúltunk, annak érdekében, hogy még jobb kedvre derítsük olvasóinkat, ha már Giggs és van Gaal ilyen szomorú.
Gyenti Bálint még a Soton elleni bukta után küldte el vendégposztját, de “technikai problémák” miatt csak most közöljük. Bálint a 3-5-2-ről elmélkedik, és ugyan Lajos a Cambridge ellen a négyvédős felállás mellett döntött, valószínűleg (és sajnos) nem vesztette el aktualitását az alábbi elemzés.
Fura időpontban játszik csapatunk az FA Kupa negyedik körében. Az ellenfél a méltán híres Cambridge United csapata lesz.
Mivel a Cambridge ellen eddig két mérkőzést játszott csapatunk a több, mint 100 év alatt, azt sem komolyan vehető találkozókon, ezért az FA Kupa negyedik köréből fogunk nosztalgiázni kicsit. A régen elfeledett szép emlékek újra felelevenednek és hatalmukba kerítenek minket. Kellemetlen élményekkel ma sem fogtok találkozni.
Nehezen tudnánk egyértelműen osztályozni szombat délutáni meccsünket, hiszen több mint 50 percig a szokásos fosfaragást láthattuk, hogy aztán a formációváltás után talán a csapat idei legjobb idegenbeli performanszát örömködjük végig. 2-0, a győzelmet nem kell megmagyarázni, de azért halkan megjegyeznénk, hogy legjobbunknak ismét de Gea bizonyult, hogy Rooney és Di María valószínűleg testet cserélhettek, mint valami elbaszott tinivígjátékban, és hogy azért ez mégis csak az egyik kiesőjelölt volt. Na de a múlt heti morgós bejegyzésemben felróttam Lajos bának, hogy nem tud cserélni, erre a behozott Fellaini és Wilson is gólt szereztek, szóval igenis fejlődünk, én meg inkább kussolok, és osztályzás helyett inkább egy képes asszosziációs játékot prezentálok. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt hiszem eléggé felizzott, lelkileg felzaklatott héten vagyunk túl. Egy kicsit úgy érzem, hogy olyan, mintha hétről hétre kulcsmeccseket játszanánk. Bár én ezt nagyjából azóta mondom ezt, amióta 2014. novemberét a 10. helyen kezdtük el a City meccs után. A sors úgy alakítja a dolgokat, hogy egy győzelem viszonylag most is átmeneti üdvösséget hozhatna a csapatnak. Mivel az elmúlt években nagyjából alig, a ’90-es években pedig többet játszottunk a Queens Park ellen, ezért ma egy rendhagyó poszttal és kemény időutazással készültünk.
Ezen a helyen most a Southampton elleni értékelésnek kéne megjelennie, de az elmarad. Mint azt gondolom észrevettétek, az utóbbi egy évben igencsak megcsappant a bejegyzések száma itt a Stretford Enden, és ez csak részben köszönhető a korábbi szerzők inaktivitásának. Ráadásul remek igazolásokat hajtottunk végre, szóval ez nem indokolná a pangást, oszt’ poszt meg nincsen. A többiek nevében nem tudok és nem is szeretnék nyilatkozni, csupán azt szeretném veletek megosztani, hogy én miért írok ritkábban mostanában. Foghatnám időhiányra, félig-meddig jogosan kiégésre, de a valódi ok az, hogy a blog tárgya, vagyis a Manchester United nem szolgáltat elég ihletet mostanában. Illetve, mondanivalóm lenne, de utálok jó emberekkel rossz híreket közölni. Nincsen kedvem hétről hétre ugyanazt ismételgetni, leírni a véleményemet, ami röviden és velősen nagyjából annyi, hogy ez az idei csapat rossz. Ugyanolyan rossz mint tavaly. Rögtönzött közvéleménykutatásunk eredménye alapján kisebbségben vagyok a véleményemmel, de azért kifejtem. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A héten annyira rossz voltam, hogy Sztálin szülővárosában kellett töltenem néhány napot, mindezek mellett betegségek is ledöntöttek a lábamról, így már csak a kommentfogó maradt számotokra. Ám sikerült beszereznem az Inside United legutóbbi számát. Íme:
A West Ham megajándékozott minket egy döntetlennel, a Tottenham egy vereséggel és még a Cityt is behozhatnánk 7 pontra. Valóban nagy lehetőség kapujában áll a csapat, reméljük az Old Trafford hírneve továbbra is dicső marad.
Nem maradt más hátra, mint előre elvtársak, Glory-glory ManUnited!
Kezdő: de Gea – Valencia, Jones, Smalling, Shaw – Carrick, Blind, Mata – Di Maria, RvP, Rooney. Feltételezhetőleg ilyen alakzatban.
Pad: Valdes, Evans, McNair, Blackett, Fletcher, Fellaini, Herrera, Wilson,
A tavalyi hetedik hely és a szégyenteljes ligakupazakó következtében az elmúlt fél évben akarva-akaratlanul a Premier League-re korlátozódott szurkolásunk, melyhez enyhén szólva nem vagyunk hozzászokva, most azonban végre újabb trófeáért szállhatunk harcba, miután az FA-kupa harmadik fordulójában a Yeovil Town otthonába látogatunk. A remény és a vágy szokás szerint óriási, hiszen a vitrin ezen serlegek számára fenntartott része bővült a legrégebben az Old Traffordon – hogy idén összejöhet-e a bravúr, az persze nem a mostani délutánon fog eldőlni jó eséllyel.
A Fergie visszavonulásával tovaszállt top-of-the-league kezdetű álmok ugyan továbbra is valószínűtlennek tűnnek, de összességében elmondható, hogy az elmúlt másfél évben talán most a legjobb és a legnyugisabb Manchester United szurkolónak lenni: a csapat tíz meccse és két hónapja veretlen, ezalatt pedig felsőház aljáról egészen a kényelmes harmadik helyig kapaszkodtunk előre. A felhőtlen idill ettől függetlenül még mindig igen távolinak mondható – már csak azért is, mert hatos győzelmi szériánkat követően az utóbbi négy mérkőzésen három X-et is összeszedtünk. És bár külön-külön nézve az Aston Villa, a Spurs és a Stoke otthonában lehozott döntetlen egyike sem mondható különösebben rossz eredménynek, összességében azért mégis az elszalasztott győzelmekről szólt az elmúlt fél hónap. Most pontokba szedve próbáljuk megfejteni a hullámvölgy okát.
