A Stretford End közösségéhez hasonlóan délelőtt óta természetesen mi is endorfinmámorban úszunk, időnként artikulálatlanul felüvöltünk, a levegőbe bokszolunk, szóval pont úgy érezzünk magunkat, mint akivel most közölte az orvosa, hogy kezd felgyógyulni a rákból.
Parádés időzítéssel, villámgyorsan össze is ültünk podcastolni egyet egy soha nem hallott felállásban, de rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, nem a Mourinho utáni időszámításról fogunk beszélgetni, hanem (khm.) eljátsszuk azt, hogy még mindig Józsi az edzőnk. Hogy miért teszünk ilyet? Jogos a kérdés. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
