Papírt, tollat elő, röpdolgozat következik, a téma a West Ham elleni győzelem. Be lesz írva. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Papírt, tollat elő, röpdolgozat következik, a téma a West Ham elleni győzelem. Be lesz írva. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Bárhogy is alakultak a dolgok, mégiscsak illene kipréselni magunkból valamit a Liverpool elleni vereség kapcsán – még akkor is, ha bevallottan nem könnyű a dolog. Strigo a meccs előtt már kifejtette közömbösségét a közelgő rangadó kapcsán, melyet kisebb-nagyobb mértékben mindannyian magunkénak éreztünk, és nincs ez másképp most sem. Leginkább azért, mert egész egyszerűen nincs mit mondani.
Nyugtassatok meg, hogy csak bennem van a hiba, de én valahogyan nem pörögtem fel annyira a mai United – Liverpool meccs előtt, mint amennyire kéne. Pedig általában nagyon várom ezeket a rangadókat, hiszen két dolgot utálok igazán: az emberi butaságot és a Liverpool FC-t. Vörösöket verni mindig jó, kikapni tőlük meg általában egyet jelent valamilyen több napig tartó katasztrófával, most valahogy mégis amolyan nemtörődömséggel, vagy legalábbis vegyes érzelmekkel várom a kezdő sípszót. Ez nem valami önkéntelen védelmi mechanizmus, hanem valószínűleg a tét hiánya nyomja rá bélyegét meccshangulatomra. Igen, ma az ősi rivális érkezik az Old Traffordra, és ennek a párharcnak akkor is van tétje, ha igazából nincsen, de ha jobban belegondolunk, a szezon végkifejletének szempontjából teljesen mindegy, hogy mi lesz a mai meccs végeredménye. Mi ugyanúgy nem fogunk az első négyben végezni, ahogyan ők nem lesznek bajnokok, ráadásul nekünk szerdán lesz egy igazán fontos mérkőzésünk, ők meg ugye tavaly még a sztoritévét sem csípték meg, így csak a bajnokságra koncentrálhatnak. Szomorú ezt kijelenteni az elmúlt húsz év után, de a mai mérkőzés a Liverpool számára sokkal fontosabb, és csak remélhetjük, hogy ezt a motivációs különbséget enyhíti majd a rangadókat idéző hangulat az Old Traffordon. Nyilván nyerni kéne, de közben nem lenne szabad lesüllyedni arra a középcsapat szintre, ahol az elúszott szezon vége felé közeledve az az egyetlen bekarikázott nap a naptárban, amikor a jobb helyen álló fő riválist fogadjuk. Ezt hagyjuk meg a Villa- és Spurs-féle gárdáknak, mi meg nyáron felejtsük el ezt az elbaszott szezont, és jövőre harcoljunk újra a bajnoki címért. Gödörben vagyunk, de hogy a legalján-e, vagy még ki tudunk lapátolni egy kis szart aminek a helyére befeküdjünk, az az elkövetkezendő másfél hétben kiderül, ezért ne tulajdonítsunk majd túl nagy jelentőséget a mai végeredménynek. Persze jó lenne ha Rooney meg RvP elkapnák a fonalat, vagy ha az uruguayi főgyökér sírva hagyná el a pályát egy piros lap vagy egy Jones-belépő után, de amilyen szezon ez, már azzal is elégedett lennék, ha a 90 perc után nem lennék sík ideg. Ráadásul utolsó hat meccsünket otthon nyertük ellenük, szóval … hajrá, Manchester United!
Kissé szegényesre sikeredett az elmúlt időszak, már ami a Manchester United mérkőzéseket illeti (és ez alatt nem csak a mennyiséget, hanem az eredményeket is érthetnénk), márciusban azonban már nem lesz okunk panaszkodni – legfeljebb csak arra, hogy pokoli nehéz sorozat vár ránk. Jól mutatja ezt, hogy a mai, West Brom elleni idegenbeli fellépés lesz mind közül a legkönnyebb.
Bizony, idén egyik sem éppen jellemző a csapatra. 2014-ben ez volt az első győztes bajnokink idegenben, és az izgalommentes három pontoktól is elszokhattunk az utóbbi időkben. Úgy látszik, jót tett a srácoknak a dubajozás, a 10 nap pihi után frissen és motiváltan léptek pályára a Pulis által kiesőjelöltből középcsapattá formálódó Palace otthonában. Örüljünk a győzelemnek, hiszen sokkal rosszabb csapatok ellen is veszítettünk már pontokat. Összeállt a sokak által várt támadónégyesünk, na meg újra régi önmagát idézte a Red Wall is, tehát minden adott ahhoz, hogy újra optimistán tekintsünk a szezon hátralévő része elé, még ha ezúttal nem is trófeák megszerzése a cél, hanem a Manchester United új arculatának kialakítása. Elsősorban csapatként szerepeltünk jól tegnap, de ez a bejegyzés most az egyéni teljesítményekről szól, fogjunk is bele! Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Sajnálom. Az elmúlt heteket, hónapokat – sok mindent, ami a klub háza táján történt, teljesen más élmény volt ugyanis Manchester United szurkolónak lenni az elmúlt időszakban, mint bármikor a mögöttünk lévő két évtizedben. Sajnálom. Az elmúlt néhány napot különösen. Mindazt, ami miatt egyáltalán megtörténhet, hogy ti lassan az ezernégyzázadikat kommentelitek már egy aktualitását vesztett poszthoz. Ennél ugyanis bizonyosan többet érdemeltek – ezekben a nehéz időkben meg aztán különösen.
Lassan kezdjük belakni ezt a hetedik helyet. Egy győzelemmel sem jutottunk volna előrébb, most meg akármi történik hét közben, maradunk is hetedikek. A United szezonját figyelve az az akármi meg is fog történni. Rengeteg dolog történt már ebben az idényben, legutóbb például az, hogy a Fulham csapatbusza sikeresen rabolt pontot az Old Traffordról. Pedig minden adott volt hozzá, hogy emlékezetes meccsen győzzünk, igazából csak egyetlen perc hiányzott. Hősiesen védekező, semmiből vezetést szerző kiscsapat, óriási fölényben játszó, majd szűk két perc alatt fordító United … na és itt a három pont helyett egynek kéne lennie, de valahogyan sikerült összeszerencsétlenkedi hátul még egy gólt, ráadásul a legjobbkor. És így persze az van, hogy rekord breaker meg moyesout, nem örömködés és számolgatás. Pedig a győzelem elmaradásáért most valóban nem Moyes és a beadásokra építő taktikája okolható. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Papíron – a tabella aktuális állását tekintve – a szezon eddigi legkönnyebb mérkőzése vár ránk a bajnokságban: az utolsó helyen szomorkodó, ráadásul pocsék formát futó Fulham látogat ma délután az Old Traffordra. Minden mellettünk szól, mondhatnánk, így nem véletlen, ha a többségnek olyan közhelyek uralják a gondolatait, mint a „kötelező három pont” vagy a „gólzáporos győzelem”. Van azonban egy apró bökkenő: René Meulensteennek hívják, aki több mint fél évtizedet töltött a Manchester United kispadján Sir Alex mellett. Ennek következtében talán még Moyesnál is jobban ismeri a keretet.
Fergie visszavonulásával nyugdíjba küldtük egykori hírrovatunkat is, a héten azonban annyi dolog történt, hogy új névvel ugyan, de ismét csatasorba állítjuk a United történéseit boncolgató rovatunkat. Még talán fel sem fogtuk, mekkorát húztunk Mata megszerzésével, máris Fabio elvesztésén szomorkodhattunk, és figyelhettünk miképpen (nem) erősítenek riválisaink az átigazolási időszak utolsó napján, hogy aztán ma már a kőkeménynek ígérkező Stoke elleni túrára összpontosítsunk. Dióhéjban erről lesz szó, részletek alább. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az elmúlt egy hét során több minden történt a Manchester United háza táján, mint a komplett nyári átigazolási szezon során, így nem véletlen, hogy mindenki felfokozott állapotban várja a Cardiff ma esti látogatását. Vendéglátásból egészen biztosan jók leszünk majd, hiszen a walesiek kispadján a Ferguson-korszak egyik legendája, Ole Gunnar Solskjaer ül majd. És bár pályára lépni egészen biztosan nem fognak, a babaarcú gyilkos keretébe két játékosunk is átköltözött: a néhány hete úgy tűnik tényleg pirossal (ha úgy tetszik: Vörös Ördögként) búcsúzó Fabio végleg, Zaha pedig ideiglenesen helyezte át székhelyét Cardiffba.