A leginkább nyerhető összecsapással vágtunk neki a Premier League imádott karácsonyi kvartettjének, melyen tovább növeltük a mostanság szerencsére szépen gyarapodó magabiztos győzelmeink számát, könnyedén legyőzve a West Ham csapatát. Hogy meddig tart majd a lendület, az az előttünk álló egy-két hétben kiderül, de most nem ezzel szeretnénk foglalkozni – inkább osztályzunk.
Megkezdődik a Nagy Karácsonyi Versenyfutás: az egyik ok a sok közül, amiért imádni lehet a Premier League-et, hogy éppen az ünnepek közeledtével pörög fel a legjobban a futballprogram Angliában. Az egy évvel ezelőttinél némileg több időnk lesz kifújni magunkat a mérkőzések között, hiszen a tavalyi 10 után most 12 napon belül kell lejátszanunk négy bajnokit, a sérültek listája azonban jó eséllyel kompenzálni fog mindezért. Minden esetre a meccskvartett első felvonása ígérkezik a legkönnyebbnek: a hét közben hozzánk hasonlóan a ligakupában fáradó, és továbbjutásuk ellenére kiesési gondokkal küzdő Kalapácsosok látogatnak az Old Traffordra. Kommentfogó a 16 órakor startoló United – West Ham elé.
Bármennyire is nevetségesen hangzik – különösen a legfőbb riválisok számára – az alábbi megállapítás, eddig mutatott formánk alapján sajnos nem több ez a szomorú igazságnál: jelenleg úgy néz ki, hogy a jövő évi európai kupaindulásunkat a Capital One Cup megnyerésével biztosíthatjuk be a legegyszerűbben. Ehhez persze első körben újból meg kéne csapni az orkok kevesek által szeretett hadát – az október végi diadalt követően most idegenben.
Amíg az Old Trafford lassan nevetség tárgyává válik, olyannyira gyengén teljesítünk ebben a szezonban hazai pályán, addig idegenben több meggyőző produkciót is láttunk már idén a csapattól – a Swansea, a Fulham és a Leverkusen után most az Aston Villát ütöttük ki tükörsimán Manchestertől távol. Hogy aztán ez egyike lesz-e majd ezen fura szezon bizarr tendenciáinak, azt egyelőre még nem tudjuk megmondani, ám addig is örüljünk a vasárnap látottaknak – most ugyanis volt minek.
Reméljük, csupán a bajnokságot közvetítő tévécsatornák belharcának szeszélyei folytán játszunk vasárnap kora délután a Villa Parkban, és ez nem a következő szezontól igencsak lehetséges csütörtök-vasárnap meccsnapokra való felkészülés. A kínos hazai vereségek miatt a történelem nem sokat számít ebben a szezonban, mégis kénytelenek vagyunk felidézni azt a 18 évvel ezelőtti pillanatot, amikor az Aston Villa utoljára nyert ellenünk hazai pályán. Na nem szeretnénk a falra festeni mindenféle vörös ördögöket, hiszen az évtizedes szériák megszakításából már rohadtul elegünk van, csak a nemrég megjelent Class of ’92 kapcsán jutott eszünkbe, mit is mondott a BBC-s szakértők legrosszabbika aznap este. You can’t win anything with kids. A srácok többsége azóta visszavonult, és egyelőre úgy tűnik, hogy nélkülük tényleg nem fogunk semmit sem nyerni egy ideig, de hát 1995-ben sem nézett ki sokkal jobban a helyzet, aztán mégis. Győzelmi kényszer, idegenbeli túra, Esséel Young, és hasonló témakörök mentén szedtünk össze 7-7 indokot a még mindig meglepetésnek számító hazai- és az egyre kevésbé biztos vendéggyőzelem mellett. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kevés olyan meccsre tudunk gondolni az idei szezonból, ahol Rooney ne pályázott volna jó eséllyel a ‘Man of the Match’ titulusra. Ez egyrészt jó dolog, hiszen számtalanszor leírtuk már, hogy Wazza csodás formája Moyes érkezésének talán legfőbb pozitívumának mondható, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy amikor nem lőtt gólt vagy nem adott gólpasszt, akkor nem is nagyon tudtunk nyerni. Márpedig most – az ötödik sárgája után járó automatikus eltiltás következtében – egészen biztosan nem fog ilyesmit csinálni, egyvalamit tehát fixen megtudunk majd a Newcastle elleni összecsapást követően: azt, hogy képesek vagyunk-e nyerni Wayne Rooney nélkül, vagy sem.
Baszódj meg, Tim Howard! – így szólt a kb. másfél évvel ezelőtti 4-4 utáni bejegyzésünk nyitó mondata, és sajnos ez a bevezetés most is abszolút helytálló. Na nem szeretnénk ha ebből szállóige lenne, de tény, hogy tegnap este a kapufával szorosan együttműködő ex-unitedes amcsi kapus nem csak szakállával, hanem teljesítményével is kitűnt a mezőnyből. Idén már másodszor maradtunk góltalanok egy hazai bajnokin, ráadásul még kaptunk is egyet, így 14 forduló után az igen ciki kilencedik pozíciót foglaljuk el a tabellán. Tavaly (lásd még: Fergie-vel) az ilyen meccseket behúztuk, és a mutatott játékkal igazából most sem lehetünk elégedetlenek, de a West Brom után újra egy olyan csapat tudott nyerni az Old Traffordon, amelyik a PL történetében még soha. Valami tehát mégsem stimmel, ezért csatlakozunk a vidám Everton-drukkerekhez, és együtt énekeljük újdonsült menedzserünknek a címnek választott, tegnap hallott nótát. Na de azért az érdemjegyek kiosztását sem hanyagoljuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ferguson után még mindig nem szoktuk meg teljesen, minden esetre tovább szaporodnak az „első…” jellegű mérföldkövek David Moyes listáján: most éppen annak örülhetünk (?), hogy menedzserünk első alkalommal nézhet szembe a United padjáról volt csapatával, az Evertonnal. Beharangozó.
Amíg ti utánajártok annak, hogy mikor lőttünk utoljára öt gólt idegenben egy Bajnokok Ligája mérkőzésen, addig mi jól leosztályozzuk a srácokat a tegnap este mutatott remek játékukért. Panaszra semmiféle okunk nem lehet: tény, hogy ismét egy igencsak gyenge Leverkusent sikerült kifognunk, ám mind egyénileg, mind csapatszinten remekül mozogtunk a Bayarénában, ami a magas átlagon is meglátszik.
…vagy esetleg pocsék produkció egy dögunalmas döntetlennel párosítva? Igazából mindegyikre nagyjából éppen ugyanannyi a sansz, különösen csapongó idei teljesítményünk tükrében meg aztán főleg. Kommentfogó a Leverkusen elleni BL-meccs elé.
