Mint arra a cím is utal, vállalható vereséget szenvedtünk a Stamford Bridge gyepén tegnap. 3-1-re kikapni egy bajnokesélyes otthonában (amikor mi már nem vagyunk azok) egyébként sem olyan ciki, de játékban és gólhelyzetekben egyenrangú partnernek lenni, nos, az idei szezonnal ellentétben ez abszolút vállalható. Egy tökéletes világban persze nem fordítaná meg egy semmiből jött szerencsés gól (szaknyelven faszmák) az egyébként jól alakuló meccset, na de egy tökéletes világban David Luiz sem a pályán terrorizálná játékosainkat, hanem egy orosz uránbányában húzná a csillét, és még a haja is koszos és ápolatlan lenne. A szomorú valóság az, hogy Dirk Kuyt után újabb kedvencünk szerzett ellenünk mesterhármast úgy, hogy meg sem kellett erőltetnie magát, hiszen tulajdonképpen ismét saját magunkat vertük meg, az éllovas triótól való lemaradást pedig inkább nem is fejezzük ki pontokban. Játékosaink vasárnapi teljesítményét viszont annál inkább. Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

El fogom most mondani, hogy mi fáj nekem leginkább a Moyes-érában eddig. Igen, dögszagra gyűlök, mint valami bloggerhiéna, de ez egy ilyen szakma, nehéz bármi tartalmasat írni olyankor, amikor minden szép és minden jó, a szívecskés pónik rózsaszín unikornisok hátán galoppoznak a szivárványszínű szappanbuborékok között. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy ilyenkor jön igazán az ihlet az embernek, vagy legalábbis nekem: a dühödt, feszítő közlésvágy olyankor a legerőteljesebb, amikor meg kell osztanunk irtózatos, elviselhetetlen fájdalmunkat. David Moyes kinevezése óta ilyenből van bőven, de én a leghasogatóbb kínomra szeretnék fókuszálni.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →