A városi rangadóhoz természetesen méltó beharangozás járna, de az most elmarad, helyette gyorsan összefoglaljuk a tényálladékot.
Négy nap alatt már a második derbi
1
Címke: kommentfogó
City, Bruno, kommentfogó
Egy City elleni rangadó normális esetben egy különleges alkalom, egy minőségi derbi, amit az átlag united szurkoló izgalommal telve vár. Főleg, ha az egy kupa (ok, ligakupa, de akkor is kupa) elődöntőjének visszavágója. Emberünk ilyenkor felveszi a kedvenc játékosa nevével nyomtatott féltve őrzött mezét, arcát tenyerével paskolva harciasra spannolja magát és elindul a törzshelyére meccset nézni (pontosabban jelentős mennyiségű sört elfogyasztani, mellesleg a mérkőzést is figyelemmel kísérni). Esetleg otthon marad, a hűtőbe jó előre bekészített Primatort kortyolgatja, miközben anyázza a tv szolgáltatóját, mert olyan adó közvetíti a mérkőzést, ami természetesen hiányzik az elérhető csatornák közül. De ez a mai derbi… most ez annyira nem hiányzik… nem… ez nem az a meccs… De most… Ó dehogynem! Ez a Manchester United! Minden meccsen győzelemért játszunk, így lesz ez ma is, nyuvasszuk ki a bilikékeket, sírva menjenek haza ma este!
(amúgy, amikor ma holtfáradtan hazaértem, és megkérdezte a feleségem, milyen lesz a meccs, annyit tudtam válaszolni, hogy: „biztosan jó sok gól lesz”…)
Éééés… szeva Brúnó!
Megint 15 méterről fejest ugorva kéne ellenőrizni a vízszintet
Újabb komoly erőpróba elé fog állítani minket a szezon a következő pár napban, ma előbb fogadnunk kéne a Tottenhamet, majd buszoznunk kellene szombaton 6 mérföldet a szomszédba. Mindezt a futball két, egymás totális antitézisének titulált edzőjével szemben.
Az Einstein-tétel megcáfolása?
„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. ” – Einstein
(Oké, nem Einstein mondta, de így jobban hangzik.) Két és fél óra múlva kiderül, hogy a Unitednek sikerül-e megcáfolnia a tétel – Ole ugyanis újra a Fred-Andreas tengely mellett döntött a mai, Aston Villa elleni bajnokin. Bekerült pluszban Mata, aminek még nem tudjuk, hogy örüljünk-e.
Kezdő: De Gea – Wan-Bissaka, Lindelöf, Maguire, Williams – Andreas, Fred, Mata – James, Rashford, Martial
Verebekkel ágyúkra?
A Leicester elleni győzelem után nem teljesen úgy folytatódott az idényünk, ahogy azt elképzeltük (illetve szerettük volna, mert szurkolói közösségünk jelentős része pont így képzelte el). A B csapatunk két sikerrel megvívott kupameccse keretbe foglalt egy meglehetősen elkeserítő vereséget, ahol bizonyos aggregált mutatók szerint ismét nekünk voltak nagyobb lehetőségeink, de az igazat megvallva a játék képe alapján egy büdös nagy 0-0 lett volna az igazságos eredmény. Ok, a Rochdale elleni büntetőkkel kivívott továbbjutást is nehéz hangosabb röhögés nélkül egyértelmű sikerként jellemezni, de hé, megnyertünk egy tizenegyes párbajt, mi ez, ha nem fejlődés! (széles vigyorú, mégis szomorú szmájli helye). A West Ham végül bevert kettőt, kikaptunk, itt a lehetőség, lehet javítani az Arsenal ellen.
Uborkaízű kommentfogó, avagy The Big Fella Theory
Újra elérkezett az évnek az a része, amikor az egyszeri futballdrukkerek kedvencünk mérkőzéseinek hiányában az eljövendő idők csapatáról filozofizgatnak, elmélkednek, hangulatot gerjesztenek, anyáznak és naponta újabb pletykákkal állnak elő. Azonban annak érdekében, hogy a pecerenként percenként 15 darab tweet ne ölje le a blog időnként így is hörögve zakatoló motorját, gyűljön most ide az éji vad a vérszag helyett, hogy egy ideig ebben a bejegyzésben válthassuk meg a világot! Billentyűzetre fel! 
Egy kattintás ide a folytatáshoz….