Ismét összeültünk egy jó kis beszélgetésre, ám a diskurzus valamilyen okból indokolatlanul depresszív lett, pedig a csapattal mostanában elvileg jó dolgok történnek. Hogy mi miért vagyunk ennyire negatívak, és mi a bajunk Mourinhoval, Lukakuval, a vezetőséggel, sőt még Pogbával is, az a következő laza másfél órában kiderül. A soundcloud mellett immár az iTunes-on is fent vagyunk, szóval ott is megkereshetitek az adást.
A szálfa termetű, őszbe borult halántékú mester odalépett az órák óta az argentin tuja és a belga óriáslombú jegenye között gyakorlatozó növendékhez. A fiú szolgálóként cseperedett fel a kolostorban, mert a korábbi elöljáró, Fergie san meglátott benne valamit, de csak nemrég vették fel a tanoncok közé, és kezdték el speciális kiképzését, így kicsit jobban rászorult az iránymutatásra, mint a többiek.
– Mi is a neved, fiam? – szólította meg a nagy tekintélyű mester a sihedert.
– J Lo, mester?
Hatalmas pofon csattant visszakézből. A fiatal tanonc kissé megilletődve emelte fel arcát a porból.
Amikor José Mourinho leszállt az Old Trafford Sir Alex Ferguson, Sir Matt Busby és Sir Bobby Charlton uralta légterébe, már akkor sokan kétkedéssel és némi megdöbbenéssel fogadták a bejelentést. A United Moyes és van Gaal kísérlete után úgy gondolta, hogy megtalálja a középutat. Egy sikeres, de mégsem túl idős menedzserre bízza a csapat irányítását. Mi tagadás, én akkor örömmel fogadtam a hírt és most sem vagyok egyáltalán a Mourinho hater klub vezetője, de az, aki nem él kritikával egy szakember ténykedését látva, az valóban csak egy elvakult szurkoló, aki semmit nem akar meghallani a maga körüli zajokból. Éppen ezért igyekszem pontokba szedni, hogy mi az, amit csúnyán elszúrt Mourinho és mi az, amit rendbe rakott ebben a másfél éves periódusban a United padján. Ezeket az állításokat természetesen nem kell elfogadni, még csak tényként sem feltétlen tekinthetők, hiszen a dolgok mögé bizony elvitathatatlanul be kell nézni, de talán kitűnő alapként szolgálhatnak az elkövetkezendő időszak blogos vitáira, amelynek köszönhetően remélhetőleg sikerül túllépni a José in vs. José out gondolatokon. Az említett + és – előjelű események talán mind a két fajta véleményt árnyékolhatják és közelebb kerülhetünk a közös nevezőhöz. A lista tetszés szerint bővíthető.
Szolgálati közlemény: a Stretford End legújabb podcastjének meghallgatása előtt kérjük, saját biztonsága érdekében távolítson el a környezetéből mindenféle, önsebzésre alkalmas szúró- és vágófegyvert… Szóval igen, megint egy mérsékelten életvidám adást sikerült rögzítenünk, de azért jó szórakozást hozzá!
A tegnapi napon megint olyan mérkőzést láttunk, amelyet nem csak a szezonvégi összefoglalókban, de a Premier League legjobb mérkőzései között is emlegetni fognak majd a szurkolók és a szakértők az elkövetkezendő években.
„The past dictates the future.” (Dale Cooper)
Pedig olyan jól indult minden. A Watford elleni házi gólszépségverseny sikerén felbuzdulva a szokásosnál optimistábban vártuk a meccset (hiába mantráztuk, mint egy buddhista szerzetes, hogy buszbuszbusz, felkészítve magunkat lélekben az elkerülhetetlenre), ráadásul José előző napi nyilatkozata is bizakodásra adott okot. „Igen, elismerem, hogy a nagy csapatok ellen idegenben óvatosabbak vagyunk, és jobban fókuszálunk a védekezésre, de most ugye csak az Arsenallal játszunk, így alkalmunk lesz gyakorolni a támadásépítéseket” – trollkodott a portugál, jelezve, hogy még mindig nem Wenger az öribarija.
A kezdőt majdnem teljesen a szurkolói óhajok mentén állította össze Mourinho. A Rojo – Lindelöf – Smalling belső védőhármas visszatapsolása logikus döntés volt, pláne mert a sérült Matics végül csak a padon kapott helyet, így kellett hátul a pluszprotekció. Valencia és Young elfoglalták a bérelt helyüket, a benga belga csatárunk is sajnos, de azon nyilván nem lepődött meg senki, ahogy Hernyó reaktiválásán sem (Fella még sérült.) A Marci-Rash páros feltolása viszont örvendetes fejleménynek tűnt.
Tisztelt Utasaink, Szurkolótársaink!
Köszönjük, hogy igénybe veszik szolgáltatásainkat és mérkőzéseinkhez streamet, rendszeres megtekintésükhöz Official Membership-et, Telenor myTV előfizetést választanak/vásárolnak!
Kérjük, mindig az utazási viszonylatnak, az idegenbeli ellenfeleknek megfelelő mennyiségű alkoholt fogyasszanak, az azokhoz szükséges nyugtató- és egyéb szereket mérkőzéseink során tartsák maguknál, kérésre mutassák fel (ha kérik, adják át) a Stretford End szerkesztőségének, buszvezetőinknek, klubtulajdonosainknak. Szükség esetén rendeltetésszerűen használják fel azokat!
A drog rossz, értem? Mégis annyian csinálják, annyian lesznek függőek különböző szerektől, hogy még itt a Stretford Enden is beszélnünk kell a problémáról. Biztosan sokan elgondolkodtatok már azon, hogyan lehet évekig, akár évtizedekig bírni azt a nyomást, amit egy élvonalbeli angol klub irányítása jelenthet. Oknyomozásba kezdtünk, kibújt belőlünk a Csernus-génekkel beoltott Zacher doki, és megvizsgáltuk, vajon miféle tudatmódosítókkal élhetnek a Premier League menedzserei. Drogpreventációs posztunk az elrettentés szándékával született, a benne található információkért nem vállalunk felelősséget.
2011. április 6. és 2012. október 28. Alighanem minden Manchester United szurkoló számára egyértelmű jelentéssel bír ez a két dátum. A United pontosan ezen két alkalommal tudta legyűrni idegenben a Chelsea csapatát a Stamford Bridge gyepén az elmúlt tizenöt esztendőben. Első sikerünk egy meglepő BL győzelem volt, egy felejthetetlen Rooney gólörömmel és egy földön túli van der Sar bravúrral. A második pedig egy nyögvenyelős, lesgólos siker a meccs végére kilenc emberrel maradó Chelsea csapata ellen. Mégis mire számíthatnánk ezen a napon?
Megint podcast. A mikrofon mögött: Stanley, kovácstomi, Beyonder. A kulcsszavak: béel, Lingard, Lindelöf, Shaw, Mata, mutogatás, elvárások, sör, kokó, pina, José (direkt rosszul ejtve), reklám.
Jó szórakozást!