Miután a United hétközi teljesítményét nagyjából úgy (és annyira) tudnánk osztályozni, mint amennyi lelkesedés maradt bennünk a csapat idei BL- és bajnoki szereplését illetően, ezért inkább merengjetek ti is velünk a nem is olyan régi szép időkön. Az alábbi gif azt hiszem remekül összefoglalja mindazt, ami jelenleg hiányzik belőlünk (szomorú hint: nem a bennük szereplő játékosok azok).
Ferguson utáni első szezonunk eddig igen gyötrelmesre sikeredett, azonban ha mindenképp keresni akarunk valami jót benne, hát eddigi BL-szereplésünkre nyugodtan büszkék lehetünk. A Leverkusen lezúzása oda-vissza, a Sociedad kipipálása és a húzós Sahtar kiejtése azt jelentette, hogy csoportelsőként kellemes pozícióból várhattuk a sorsolást, amely után elégedetten dőlhettünk hátra: Olimpiakosz. Aztán azóta gondolkodóba eshettünk: míg pár éve csak legyintettünk egy ilyen párharc előtt, azon bosszankodva hogy akkor ezt most biztos nem adja a tévé, manapság már tényleg senki ellen nem mehetünk biztosra. Főleg úgy, hogy leendő ellenfelünk a hazai bajnokságot tulajdonképpen már megnyerte (bár még csak 20 ponttal vezetnek), egy esetleges továbbjutással pedig eddigi legnagyobb sikerüket ismételnék meg, így december óta szabadidejüket alighanem United-meccsek elemzésével és erre a párharcra való készüléssel töltik. Bizony, sok minden megváltozott, és nem csak a Manchester United félelmetes hírneve kopott meg kissé, hanem a pireuszi görögök is nemzetközi alakulattá lettek, soraikban pár ismerős, igaz kissé elfeledett arccal – őket mutatjuk be, azaz jöjjön az Olimpiakosz!
Bizony, idén egyik sem éppen jellemző a csapatra. 2014-ben ez volt az első győztes bajnokink idegenben, és az izgalommentes három pontoktól is elszokhattunk az utóbbi időkben. Úgy látszik, jót tett a srácoknak a dubajozás, a 10 nap pihi után frissen és motiváltan léptek pályára a Pulis által kiesőjelöltből középcsapattá formálódó Palace otthonában. Örüljünk a győzelemnek, hiszen sokkal rosszabb csapatok ellen is veszítettünk már pontokat. Összeállt a sokak által várt támadónégyesünk, na meg újra régi önmagát idézte a Red Wall is, tehát minden adott ahhoz, hogy újra optimistán tekintsünk a szezon hátralévő része elé, még ha ezúttal nem is trófeák megszerzése a cél, hanem a Manchester United új arculatának kialakítása. Elsősorban csapatként szerepeltünk jól tegnap, de ez a bejegyzés most az egyéni teljesítményekről szól, fogjunk is bele!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Sajnálom. Az elmúlt heteket, hónapokat – sok mindent, ami a klub háza táján történt, teljesen más élmény volt ugyanis Manchester United szurkolónak lenni az elmúlt időszakban, mint bármikor a mögöttünk lévő két évtizedben. Sajnálom. Az elmúlt néhány napot különösen. Mindazt, ami miatt egyáltalán megtörténhet, hogy ti lassan az ezernégyzázadikat kommentelitek már egy aktualitását vesztett poszthoz. Ennél ugyanis bizonyosan többet érdemeltek – ezekben a nehéz időkben meg aztán különösen.
Azóta eltelt 8 év, 8 hónap és 21 nap, ami rohadtul sok, mégsem váltottak managert. A Wenger iránti bizalom ágyús körökben úgy tűnik töretlen, pedig az elmútnyócévben egy komplett Arsenal-rajongó generáció nőtt fel úgy, hogy nem látták kedvenceiket semmilyen kupát emelgetni. Bizony, utoljára még a féreg Patrick Vieira emelthette magasba az FA Kupát, 2005 májusában. Aki látta azt a meccset, az biztosan emlékszik rá: a Manchester United végig támadott, Wengerék első kapuralövésüket a hosszabbításban mutatták be, de tartották a gólnélküli döntetlent, és a büntetőpárjbajban Scholes kihagyott tizijének köszönhetően végül ők örülhettek. De keserű győzelemnek bizonyult ez a nem megérdemelt kupa, hiszen azóta el van átkozva az Arsenal. Hogy meddig lesz ez a győzelem az utolsó trófea, az a jövő zenéje (nem idén), mindenesetre találtunk egy fasza weboldalt, így tudjuk, mi minden történt azóta, mióta az Arsenal utoljára nyert valamit… Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Lassan kezdjük belakni ezt a hetedik helyet. Egy győzelemmel sem jutottunk volna előrébb, most meg akármi történik hét közben, maradunk is hetedikek. A United szezonját figyelve az az akármi meg is fog történni. Rengeteg dolog történt már ebben az idényben, legutóbb például az, hogy a Fulham csapatbusza sikeresen rabolt pontot az Old Traffordról. Pedig minden adott volt hozzá, hogy emlékezetes meccsen győzzünk, igazából csak egyetlen perc hiányzott. Hősiesen védekező, semmiből vezetést szerző kiscsapat, óriási fölényben játszó, majd szűk két perc alatt fordító United … na és itt a három pont helyett egynek kéne lennie, de valahogyan sikerült összeszerencsétlenkedi hátul még egy gólt, ráadásul a legjobbkor. És így persze az van, hogy rekord breaker meg moyesout, nem örömködés és számolgatás. Pedig a győzelem elmaradásáért most valóban nem Moyes és a beadásokra építő taktikája okolható. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Papíron – a tabella aktuális állását tekintve – a szezon eddigi legkönnyebb mérkőzése vár ránk a bajnokságban: az utolsó helyen szomorkodó, ráadásul pocsék formát futó Fulham látogat ma délután az Old Traffordra. Minden mellettünk szól, mondhatnánk, így nem véletlen, ha a többségnek olyan közhelyek uralják a gondolatait, mint a “kötelező három pont” vagy a “gólzáporos győzelem”. Van azonban egy apró bökkenő: René Meulensteennek hívják, aki több mint fél évtizedet töltött a Manchester United kispadján Sir Alex mellett. Ennek következtében talán még Moyesnál is jobban ismeri a keretet.
A “Vezess végig egy metaforát, amivel illusztrálod kedvenc csapatod pillanatnyi helyzetét”-témában ma már közöltünk egy pályaművet. Itt egy másik, a szerzője bfgbobo törzskommentelő úr. Köszönet neki is a közreműködésért!
Kaptam drága kedves földimtől egy gyönyörű piros sportkocsit. Nem mai darab, egy-két helyen megjelentek rajta a rozsdapöttyök, de az Öreg, aki vezette, rendszeresen leverte a mai gépeket. Félkézzel. Gyakran még whiskey-től mámorosan is.
Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam. Ez egy olyan autó, amelyet mindenki akar. Egy autó, amelyet mindenki le akar előzni. Egy autó, amely csak a kiváltságosoknak jár. Egy autó, amely nem csak egy autó. Egy rang. Egy rang, amire mindenki vágyik, és amit sokan elérhetetlennek tartanak. A világ minden táján tudják, hogy ez a név egyet jelent a minőséggel, eleganciával, történelemmel.
Akkor még nem voltam tisztában azzal, mit is örököltem.
Legutóbbi vendégposztunk nem a legmelegebb szeretet hangján emlékezett meg David Moyes eddigi munkásságáról, amit a kommentszekcióban többen is kifogásoltak. A „tessék akkor jobbat írni”-felhívásunkra (lásd még: „Keresd a jót!”) rögtön két újabb vendégposzt is érkezett. A United jelenlegi sanyarú helyzetéről érdekes módon mindkét alkalmi kolléga a közlekedéshez és az utazáshoz kapcsolódó közismert anomáliákra reflektált. (Próbáltam elkerülni az „allegória” szó leírását, ez lett belőle.) Elsőként Nagy Renato következik, majd valamikor estefelé kiposztoljuk a double feature második felvonását is.
Ha az ember egészen véletlenül Manchester United szurkoló, és egy még nagyobb véletlen folytán meg is érte a 2013/2014-es Premier League szezont, akkor minden valószínűség szerint előfordult már, hogy konyhai és egyéb használati tárgyakat bántalmaz, esetleg nyomdafestéket nem tűrő vulgaritás árad belőle, vagy csak a feje búbját vakargatja, s amikor senki nem látja, elmorzsol néhány könnycseppet. Meglepően hasonló tüneteket fedezhetünk fel azonban a Magyar Államvasutak személyszállító tevékenységének eredményeképpen. Mint vidékről a fővárosba elszármazott mesebeli szegénylegény, aki több időt töltött vonaton, mint amennyit nem szégyell bevallani, egy rendkívül furcsa párhuzamra lettem figyelmes.
Egész szezonban azon törjük a fejünket, vajon mi lehet a baj a csapattal. Moyes? Fergie? A pech? A bírók? A szél? Fogtunk itt már mindenkire mindent, mígnem jött az isteni szikra, hogy ezt egyszer már valakik megénekelték, még ha az eredeti szöveg kissé máshogyan is hangzott. A nagy sikerű Kettesem után a SAF Records újabb kislemezt mutat be, ezúttal a Bëlga slágerét feldolgozva. Hiszen hetedikek vagyunk, az a baj.
