Mivel továbbra is tart a vírusirtás és a kalandvágyó fehéroroszokon kívül senki nem rendez meccset (őket meg ki nézi…? Kezeket fel, hadd lássam), így komoly fejtörést okoz, hogy mivel tudnánk a Stretford Endet valahogy a víz felszínén tartani aktuális témák hiányában, nosztalgiában fuldokolva. Ennek okán gondoltam, hogy megosztom veletek kamaszkorom egyik legkedvesebb játékát, ami minden tanáromnál nagyobb hatással volt az év végi bizonyítványaimra és az érettségimre is, tovább robog tehát a nosztalgiavonat, aki óhajt, az foglaljon helyet, a kocsik nemdohányzók, a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.
A holtszezonnál is szörnyűbb (és valószínűleg hosszabb) tetszhalottszezon közepén (egyelőre) nincs jobb ötletünk az újrahasznosításnál: idetesszük a blogon korábban már megjelent kritikaszerűséget a United (2011) című filmről. Két okból: egyrészt a blog korábbi felülete, ahol először posztoltuk már elérhetetlen, másrészt nincs kizárva, hogy imádott olvasóink közt van olyan, aki még nem látta ezt a filmet. (Mondjuk, aki a film bemutatója óta lett MU-fan, lol.) Most talán van idő bepótolni / újranézni, és utána meg lehet írni a kommentek közt, hogy nincs igaza a szerzőnek.
A szeretett klubunkat nem annyira szerető – tehát: gonosz – ellenszurker valószínűleg pont úgy érez a „müncheni tragédia” szókapcsolat hallatán, mint az egyszeri antiszemita, ha egy holokausztmegemlékezésről olvas. Minek állandóan a múltban vájkálni? – kérdezik mindketten. A válasz nagyon egyszerű: mert a jelen a múltból következik. Akkor is, ha elfojtjuk a traumatikus emlékeket, és akkor is, ha építünk rájuk valami szebbet és jobbat. Ami a Manchester Unitedet illeti: az a bizonyos 1958. február 6-i repülőgép-baleset jóval több, mint egy szomorú fejezet a klub történelmében – az mindennek az origója. A klub persze korábban is működött, több-kevesebb sikerrel, de azzá a Uniteddé, amelyet ma ismerünk, ekkor vált.
Ugyan a PL-szünet után ismét egész jól mutató formánk adna rá okot, hogy valami aktualitással szolgáljunk, de kalandos elménk néha a futballtól látszólag teljesen idegen farvizeken evez, így ismét egy kicsit elrugaszkodottabb poszt érkezik – az aktualitások megvitatását és összefoglalását ismét kiszerveznénk a kommentszekcióba.
Konzervatív értékrendű családban nőttem fel. A férfiak nálunk egy életre választanak kedvenc autót, focicsapatot, sört és frizurát. Ha anyánk négy évesen jobbra simítja a hajunkat, így megyünk a sírba is. Nincs ez másképp életünk nőjével sem. Lehet, hogy sokat válogatunk az elején, de ha egyszer megnősülünk, nincs második opció, nem gondolhatod meg magad, válásról pedig szó sem lehet. A precedens legalábbis ez volt. Hogy kit érdekel mindez és mi köze ennek a mai naphoz? Hadd meséljem el az elejéről!
Év vége lévén mindenki visszaemlékezik az elmúlt esztendőre, nálunk ez idén – ha nem bánjátok – kimarad, az új év közeledtével pedig egyre inkább elvarázsolja gondolatainkat a petárdával, pezsgővel és bajszosszarral fűszerezett szilveszteri hangulat. Nincsen újévi parti nevetés nélkül, így az amúgy sem komolyságáról és modorosságáról nevezetes Stretford End blog az előző évek sikerein felbuzdulva idén is megpróbálkozik a már félrészeg olvasók rekeszizmainak megmozgatásával. A továbbiakban egy fiktív évösszegzést olvashattok a tavalyi posztunkra nagy ívben szaró üveggömbünk homályos jóslataira alapozva, ugyanis 2023 történéseit mutatjuk be. A 2019-es esztendővel való bármiféle hasonlóság csakis a véletlen műve lehet. BÚÉK!
Pepe nem értette. Csak ült és némán bámulta a félig üres guinnesses ibrikjét. Olyan jól mentek a dolgok, nem is annyira régen, de valami elromlott. Újra eljött ebbe az isten háta mögötti sörözőbe Manchester kietlen strandkorlátkék felén. Annak idején ez volt a találkahelyük. Most is várta a lányt, de tudta, ezúttal nem jön el. Magányát arra használta fel, hogy nyugodtan átgondolja az elmúlt időszak történéseit.
Nem egyszerű élethelyzet egy kirándulás tizenéves gyerekekkel. Főleg, ha külföldre kell menni, egy másik kontinensre, egy olyan útra, amihez se kedved, se időd, de kötelező részt venni rajta. Annyi mindenre kell figyelni, feladatot adni az itthon maradottaknak, szervezni, papírmunkát intézni, és elindítani a csoportot. Egy rejtett mikrofonnal éppen egy ilyen utazás utolsó eligazítását sikerült rögzíteni a felszállni készülő repülőgépen…
Némi szünet után folytatódik a Ferguson-story, miután van Nistelrooy beépítésével végérvényesen elmozdultunk a Class of 92′-tól, belemerülve az átmenet nehézségeibe, most pedig, több fontos alkatrész lecserélése és némi korrekció után végre megjelenik a fény az alagút végén.
Utáljuk hétről-hétre ugyanazt leírni minden beharangba, de akárhogy ügyeskedünk-okoskodunk, osztunk-szorzunk a mondanivalóval, mindig egy tank jön ki a végén.
