A West Ham ellen ismétlünk, mint a történelem önmagát. Megint egy korábbi managerünk ül a padon, megint a negyedik helyért pedálozunk, megint utolsó pillanatban jut eszünkbe beharangot írni.
A fenenagy buzgalomnak köszönhetően Strigoval teljesen tudatosan, előre eltervezve álltunk neki közösen beharangot írni párhuzamosan, véletlen sem úgy történt, hogy közben kaptunk észbe, hogy mit csinál a másik kooperációban készült a mai beharang, fogadjátok szeretettel.
Sosem jó egy posztot mentegetőzéssel kezdeni, de be kell vallanom, hogy ez az írás eredetileg egy kommentnek indult, csak aztán olyan hosszú lett, hogy a Disqus azt hitte, terheléses támadás érte a szervereiket. Ezért aztán megkérdeztem a szerkesztőséget, hogy kirakhatom-e esetleg a Tottenham elleni meccs előtt bejegyzésként, és mivel a legtöbben úgy voltak vele, hogy inkább húznák végig a heréiket egy kilométeren keresztül erős pistás üvegszilánkokon, mint hogy értékeljék a vasárnap látottakat vagy beharangozzák a Csirkék elleni roncsderbit, visszaéltem a lehetőséggel, hogy kábé 10 évvel ezelőttről még van belépésem az oldalra.
Szubjektív gondolatok következnek a hajtás után, de előre leszögezem, hogy én az #InOleWeTrust táborhoz tartozom, annak is a legradikálisabb, a “még a víz alatt is” részéhez (hogy egy Bödőcs klasszikust idézzek)…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….Ikszelt a Chelsea, kikapott az Everton, bedobták az Ole szerződéshosszabbításáról szóló (meg nem erősített) hírt, ezek után mi más következhetne, mint egy gól nélküli döntetlen, vagy egy (nem is annyira) WTF-vereség a jó szezont futó Moysie-féle West Hamtől?
Ritkán fordul elő egy csapat életében, hogy korábbi edzőlegendája ellen lép pályára a bajnokságban. Különösen igaz ez a Manchester Unitedre, ahol 26 és fél évig egy géniusz uralkodott a csapat és a bajnokság felett. Ma este mégis ez a helyzet, egy rekordhalmozó legendánk ellen lépünk pályára, így a beharangozót rendhagyó módon e személynek szenteljük. Át is adjuk a szót neki:
Igen komplex feladat lenne, és tulajdonképpen lehetetlen is egyetlen posztban megfejteni, hogyan is történhetett az, hogy bő 6 év alatt egy bajnokcsapatból a bajnoki címre teljesen esélytelen keret alakulhatott ki. A rövid válasz persze Sir Alex és az azóta elfogyasztott három menedzser közötti különbség, a probléma valamivel hosszabb kifejtése biztosan tartalmazná Woodward nevét is, a minden aspektust megvizsgáló elemzés meg külön könyvet érdemelne. Ennek a bejegyzésnek nem is ez a témája, hanem sokkal inkább a 2012/13-as bajnokcsapat sorsa, vagyis hát inkább elherdálása.
A drog rossz, értem? Mégis annyian csinálják, annyian lesznek függőek különböző szerektől, hogy még itt a Stretford Enden is beszélnünk kell a problémáról. Biztosan sokan elgondolkodtatok már azon, hogyan lehet évekig, akár évtizedekig bírni azt a nyomást, amit egy élvonalbeli angol klub irányítása jelenthet. Oknyomozásba kezdtünk, kibújt belőlünk a Csernus-génekkel beoltott Zacher doki, és megvizsgáltuk, vajon miféle tudatmódosítókkal élhetnek a Premier League menedzserei. Drogpreventációs posztunk az elrettentés szándékával született, a benne található információkért nem vállalunk felelősséget.
A hal, a töltött káposzta, a Reszkessetek betörők, a tojáslikőr és az idegesítő rokonok után végre elérkezett a meccs nap, itt van újra. Már mindannyian könyörtelenül várjuk Moyes visszatérését és remélhetőleg olyan teljesítményt kíván nyújtani csapata, amilyet 2013-14-ben megszokhattunk mi is.
Ha már egyszer sikerült lemaradnunk az európai kupaindulásról, az FA mindent elkövet azért, hogy ne szokjunk el a hétközi meccsektől. Na jó, az újrajátszással azért mi is tettünk ezért, de a múltkori pénteki randi után ezúttal hétfő estére került a United kupatalálkozója. Európai kalandozások helyett tehát idén kénytelenek vagyunk beérni a Football League túrával, ha már a sorsolás szeszélye folytán eddig csakis alsóbb osztályú csapatokkal kerültünk össze. Ha a Bradford az idei szezon óriásölője, akkor mi lennénk a (nem túl meggyőző) törpeirtók, hiszen már a negyeddöntőbe jutás a tét, és most érkeztünk el a papíron legerősebb ellenfelünkhöz. Az ötödik körben egy olyan csapathoz látogatunk, akik a negyedik helyen állnak, igaz csak a harmadosztályban. Hogy ne legyen második meccs, az első csapatunkkal kéne kiállni, és leverni a Prestont. Mert hogy 43 év után először hozzájuk látogatunk, és ez a bejegyzés is róluk fog szólni. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Giggs vagy Van Gaal? Ez a kérdés, válasszatok! De mielőtt még megteszitek (a poszt alján), olvassátok el vendégszerzőnk, giornalista véleményét is.
Moyes kirúgásával két rémálmom ért véget. Egyrészt, az elmúlt 10 hónapban olyan menedzserünk volt, akiről az első pillanatban meg lehetett mondani, hogy alkalmatlan lesz a feladatra, és hogy kódolva van belé a bukás. Nyilvánvaló, és valahol teljesen jogos is, hogy rengetegen bíztak benne, időt akartak adni neki és hinni akartak a tündérmesében, hogy a „régi” után hirtelen előrántunk majd egy „új” Fergusont, azonban – ellenőrizhető – én ebben a történetben komolyabban egy percig sem hittem. Moyes-ról sütött, hogy nem erre a feladatra teremtették, kényelmetlenül érezte magát a pozícióban, sem az előtte álló feladatot nem mérte jól fel, sem saját magát, és a teljesítőképessége hátarait.
Minden futballklub – engedtessék meg, hogy egységes entitásként kezeljem most az egyesületeket úgy általában, ebbe az egységbe a szurkolók is beletartoznak, sőt, kiemelt szerepük van – szeret különleges lenni. Előszeretettel igyekszik hangsúlyozni saját, a többiekétől markánsan eltérő identitását, értékrendjét: ennek a terméke a “You’ll never walk alone”, meg a “Més que un club” és hasonszőrű társaik. Minél nagyobb egy futballklub, minél gazdagabb, sikeresebb történelme van, annál kevésbé szereti elfogadni, hogy végtére is ő sem szól másról, mint arról, hogy 11 ember kerget egy labdát a pályán, és több ezer meg több millió másik ember hajlandó fizetni azért, hogy ezt láthassa. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
