Rég hozott már ennyire szórakoztató végjátékot a Premier League hajrája a semleges nézők számára, hiszen nem elég, hogy a bajnoki címért folyó harc soha nem látott magasságokba tör a megszerzett pontokat tekintve, de a 3-6. helyekről döntő viaskodás balfaszkodás is hétről hétre szállítja a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb forgatókönyveket. A szurkolók számára persze inkább már csak az idegeskedés és a bosszankodás (és néha a katarzis) marad, amiből nekünk különösen sok kijutott sajnos – jobb nem is visszatekinteni arra, hogy mi lett volna, ha egy-két meccsünk kicsit máshogy alakul mostanában, annyi lehetőséget szalasztottunk már el a Top 4 bebiztosítására…
Rutinos PL-nézők már megszokhatták, hogy év végén SPM fokozatba kapcsol az angol foci, és sem a szeretet ünnepét, sem az újévi másnaposságot nem kímélve záporoznak ránk a meccsek. Így történhet meg, hogy vasárnap délután, alig másfél héttel kinevezése után Solskjaer már a harmadik bajnokin irányíthatja régi-új csapatát, és a következő 6 napban még kétszer izgulhatunk azon, hogy kitart-e az örömfoci az első rangadóig. Lehet, hogy csupán a kinevezése óta érzett eufória, a bealvós meccsek után erős kontrasztként ható támadófoci, vagy csak a posztírás közben kortyolgatott bor mondatja velem, de nem érzem úgy, hogy pont a Bournemouth törné meg az Old Trafford év végi feelgood faktorát. Mert hogy velük játszunk a 20. fordulóban, és Howe csapata éppen ellentétes irányban halad az érzelmi hullámvasúton – ők most vannak talán a legmélyebben a szezonban és erősen néznek hátrafelé, mi pedig a pozitív gólkülönbséget gyarapítjuk, és egyre gyakrabban számolgatjuk a top4-től való távolságunkat. Országos egyes, mondaná erre egy szigorú földrajztanár, akivel mi sem nagyon vitatkoznánk. 