Immár 73 napja tart a hadjárat, mióta Ole Skjeggløse Øyvindson átvette az észak-frízekből toborzott viking csapatok irányítását. Odinnak hála eddig csak a frankok elleni támadásból kellett visszavonulót fújni, a menetelés azonban egészen Lindisfarne-ig vezette őket, avagy ahogy a helyiek hívták, a Szent Szigetre. Bár a történészek szerint Anglia viking meghódítása a lindisfarne-i dúlással kezdődött, némileg ellentmond ennek az a tény, hogy Ole Øyvindson csapatai Londinium felől érkeztek, miután porrá égették a Kristály Palotaként is emlegetett palánkvárat, köszönhetően a bizánci hadjárat idején besorozott szaracén harcosnak. Persze ez a 73 nap sem múlhatott el veszteségek nélkül, hiszen egy háborúban a győztesek is bőven veszítenek, Olenak ráadásul a legjobb harcosait kellett hátrahagynia a gyógygombákkal dolgozó orákulum sátrában.
Rutinos PL-nézők már megszokhatták, hogy év végén SPM fokozatba kapcsol az angol foci, és sem a szeretet ünnepét, sem az újévi másnaposságot nem kímélve záporoznak ránk a meccsek. Így történhet meg, hogy vasárnap délután, alig másfél héttel kinevezése után Solskjaer már a harmadik bajnokin irányíthatja régi-új csapatát, és a következő 6 napban még kétszer izgulhatunk azon, hogy kitart-e az örömfoci az első rangadóig. Lehet, hogy csupán a kinevezése óta érzett eufória, a bealvós meccsek után erős kontrasztként ható támadófoci, vagy csak a posztírás közben kortyolgatott bor mondatja velem, de nem érzem úgy, hogy pont a Bournemouth törné meg az Old Trafford év végi feelgood faktorát. Mert hogy velük játszunk a 20. fordulóban, és Howe csapata éppen ellentétes irányban halad az érzelmi hullámvasúton – ők most vannak talán a legmélyebben a szezonban és erősen néznek hátrafelé, mi pedig a pozitív gólkülönbséget gyarapítjuk, és egyre gyakrabban számolgatjuk a top4-től való távolságunkat. Országos egyes, mondaná erre egy szigorú földrajztanár, akivel mi sem nagyon vitatkoznánk. 
