A Solskjaer (interim)éra első podcastjában örömködünk, elemezünk, jósolunk, és reagálunk a kommentjeitekre, kérdéseitekre. (A műsort élőben közvetítettük a YouTube-on, ez az [alig] szerkesztett változat.) Az iTunes mellett már a Spotify-on is megtaláltok bennünket!
A mikrofon mögött: Stanley, kriss, Beyonder.
Ma délután norvég csodatevőnk első igazi erőpróbájának lehetünk szemtanúi: a bajnokság alsó felébe tartozó csapatok magabiztos legyűrése után ezúttal egy igazi top csapat otthonába látogat a Manchester United. Már amennyiben top csapatnak lehet nevezni egy olyan klubot, amely 11 éve nem nyert semmit, és otthonuknak a kibérelt Wembley stadiont, mindenesetre a Spurs más játékerőt képvisel, mint Solskjaer rövid de annál sikeresebb regnálásának eddigi ellenfelei. A rangadót továbbá olyan finomságok is megfűszerezik, mint az Ole-Poch különverseny a United padjáért, az őszi 0-3-ért való visszavágás reménye, a már nem csak álmainkban felbukkanó top4 esélye, vagy éppen az angol szövkap által is figyelemmel kísérendő Rashford – Kane csatárpárharc. Mindezekre kitérünk, mert hogy beharangozzuk londoni kiruccanásunkat.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A szokásos téli meccsáradatnak megfelelően az egész szerkesztőség ki sem látszik a statisztikákból, mindenki asztalán félméteres vastagságban állnak a kinyomtatott kezdő tizenegyek, ellenfelekre leszűrt átigazolási hírek, a padlókat térdmagasságig árasztják el a sérültlisták, a böngészők által felajánlott, egyszerre 20 darab megnyitható lap opcióját pedig már réges-rég mindenki megtoldotta egy nullával. Azonban a néhány nap szünetre való tekintettel igyekszünk megtörni a monotóniát, mielőtt néhányan beharangozó-túladagolásban kezdenének szenvedni, érkezik ismét egy technikai jellegű poszt.
Verhető ellenféllel találkozik csapatunk az FA Kupa harmadik körében. A tavalyi döntőzés után idén jó lenne, ha esetleg képesek lennénk akár elhódítani is a trófeát. Csak azért is, mert az Arsenal jelenleg egy alkalommal többször hódította el a vasat, mint mi, ez pedig nem maradhat tartósan így. Bevezetőként vallom be, hogy a tavalyi finálé elvesztése volt számomra José igazi mélypontja, amit követően egyszerűen már semmit nem akartam elhinni a portugál félnótástól.
2019 első posztját január elsején kialvatlanul írni olyan, mint egy rivallót félretenni, esetleg egy csésze kávét kóstolni, amibe véletlen sót szórtál cukor helyett, vagy épp egy végtelenített szalagon a Zsozé féle United játékát nézni Kassai-Tóth Csaba kommentárjával egy tévé elé láncolva a 101-es szobában. Egyszóval borzalmas. De, amikor rájössz, hogy az utóbbi két hét nem a szilveszteri kibaszás bebaszás részegség okozta delírium látomásában történt csak, hanem tényleg Ole negyedik meccse következik, rögtön élénkebben próbálsz eleget tenni a kötelességednek. Ellenfelünk a szegény Pincér Juventusa, azaz a Newcastle United az év első bajnoki mérkőzésén.
Rutinos PL-nézők már megszokhatták, hogy év végén SPM fokozatba kapcsol az angol foci, és sem a szeretet ünnepét, sem az újévi másnaposságot nem kímélve záporoznak ránk a meccsek. Így történhet meg, hogy vasárnap délután, alig másfél héttel kinevezése után Solskjaer már a harmadik bajnokin irányíthatja régi-új csapatát, és a következő 6 napban még kétszer izgulhatunk azon, hogy kitart-e az örömfoci az első rangadóig. Lehet, hogy csupán a kinevezése óta érzett eufória, a bealvós meccsek után erős kontrasztként ható támadófoci, vagy csak a posztírás közben kortyolgatott bor mondatja velem, de nem érzem úgy, hogy pont a Bournemouth törné meg az Old Trafford év végi feelgood faktorát. Mert hogy velük játszunk a 20. fordulóban, és Howe csapata éppen ellentétes irányban halad az érzelmi hullámvasúton – ők most vannak talán a legmélyebben a szezonban és erősen néznek hátrafelé, mi pedig a pozitív gólkülönbséget gyarapítjuk, és egyre gyakrabban számolgatjuk a top4-től való távolságunkat. Országos egyes, mondaná erre egy szigorú földrajztanár, akivel mi sem nagyon vitatkoznánk. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szánon érkezett meg a Mikulás egy északi országból Manchesterbe. Volt zsákjában minden jó. Futball, szeretet és Milka csoki a támadósornak. Ennek hála ma már reménnyel tekintünk a mai hazai mérkőzésre, ahová a liga egyik leggyengébb ellenfele érkezik.
Az a megtiszteltetés ért, hogy én írhatom az első poszt-Zsozé beharangozót, egy olyan hét végén, amikor szinte kifordult a világ önmagából, és olyan változások történtek a csapatunknál, amilyeneket egy héttel ezelőtt csak remélni mertünk. Woody felvállalta egy amolyan anti-Grincs szerepét, egy határozott tollvonása után újra hisznek a karácsonyi csodában a kérges szívű, sokat megélt Manchester United szurkolók. Miközben még az események hatása alatt állunk, örömtől és különböző alkoholtartalmú italoktól részegen, a legváratlanabb pillanatokban fel-felkurjongatva próbáljuk feldolgozni a hihetetlent, nem szabad elfeledni, szombat este fél hétkor a Cardiff ellen lép pályára OLE GUNNAR SOLSKJAER csapata!
A Stretford End közösségéhez hasonlóan délelőtt óta természetesen mi is endorfinmámorban úszunk, időnként artikulálatlanul felüvöltünk, a levegőbe bokszolunk, szóval pont úgy érezzünk magunkat, mint akivel most közölte az orvosa, hogy kezd felgyógyulni a rákból.
Parádés időzítéssel, villámgyorsan össze is ültünk podcastolni egyet egy soha nem hallott felállásban, de rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, nem a Mourinho utáni időszámításról fogunk beszélgetni, hanem (khm.) eljátsszuk azt, hogy még mindig Józsi az edzőnk. Hogy miért teszünk ilyet? Jogos a kérdés. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Van egy szép dolog a Liverpool elleni mérkőzésben. Mégpedig az, hogy valójában kevés téttel rendelkezik ez az összecsapás számunkra. Persze, a legtöbben azt mondják, hogy egy Liverpool elleni rangadó más, de ezt már ők sem feltétlenül hiszik el. De azért ne feledjük, hogy Marcos Rojo szerint egy Liverpool-United mérkőzés az olyan, mint egy River Plate-Boca Juniors, és, ha ő mondja, mi készséggel el is hisszük neki azt.
