Az idei Premier League szezon véget ér és csapatunk már egészen biztosan a második helyen végez a tabellán. Mourinho ennek megfelelően tovább folytatja a rotálást, ugyanis az FA Kupa finálé teljes prioritást élvez a klub életében. Ennél is fontosabb azonban, hogy Michael Carrick utoljára lép pályára tétmérkőzésen a Manchester United mezében. Ez a pillanat pedig egy teljes korszak lezárását is jelenti az Old Traffordon.
A szörnyű szóvicc után nem is maradt más, minthogy gyorsan összedobjunk nektek egy dühöngőt, ahol újra kiélhetjük azt, amibe az elmúlt öt évben már annyira belejöttünk. #emoing
Az Úrnak 1494. évében, az Ő kegyelméből a spanyol és portugál uralkodók szerződést kötöttek, amely felosztotta közöttük az Európán kívüli területeket a békés hódítás oxymoronjának jegyében. Akkor még senki sem számított arra, ami mostani feljegyzésem indokául szolgál.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A munka ünnepe miatti hosszú hétvégi pihenést a Premier League játékosai szerencsére hírből sem ismerik, így az otthon ragadt apukák, családhoz hazautazó diákok és a városban maradt lonerek mind el tudják magukat foglalni a nehéz körülmények ellenére. Én például ma kirándulni megyek, hogy hűen tarthassam magam United-absztinencia fogadalmamhoz, de akik a TV-k előtt maradnak majd úgyis leírják ide, milyen volt a meccs.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Újabb gyönyörű nap virradt a Manchester United rajongókra, egy kiváló szombat, ami bár ma munkanapnak számít kis hazánkban, ezt a kellemetlen tényt elhomályosítja, hogy szeretett csapatunk pályára lép a futball második számú szentélyében, a londoni Wembleyben.
Előljáróban: aki még nem tette, mindenképp olvassa el Pite délelőtti dolgozatát, amiből kiderül, ő hogyan értelmezi az utóbbi időben népszerűvé vált „szexifoci” kifejezést!
Deja vu. Esetleg Depi vu. Mindenkivel megtörtént már, idén a csapatunkkal is. Még két hete se gondoltam volna, hogy újabb, ezúttal kellemetlen vótmá’egyszer élményt kell átélnem, de a West Brom elleni ‘miafaszvoltez’ vereség után a hétközi bajnoki mérkőzésünk közvetítése meglehet, nem fogja megduplázni kedvenc törzshelyünk heti forgalmát. Pedig mekkora hittel, odaadással készültem a mai beharangozóra (hát ööö, izé..) egy optimista poszt gondolatait gyűjtve agytekervényeimben. Elvégre zsinórban ötször nyertünk, köztük a Chelsea, Pool, City hármas ellen is, de mint egy Stuka London légterét elérve 1940 körül, kezdte meg zuhanórepülését lelkesedésem a vasárnapi vereséget látva. Ami egyébként valószínűleg csak a mesterterv végrehajtása lehetett, hogy Guardiola ne a pályán ünnepelhesse a már amúgy is agyonnyert bajnokságát.
A West Bromwich Albion elleni mérkőzés a kötelezőnél is kötelezőbb kategóriába tartozik, ennek okán így a megszokott esélylatolgatás helyett egy rendhagyó írással jövök. Biztosan jól tudjátok, hogy mindannyiunknak szívünk csücske volt a Birmingham melletti kiscsapat a szerkesztőségben. Így igazán kár lenne nem felidézni a fantasztikus múltat az elmúlt másfél évtizedből.
2018. március 31-én emlékezik meg a keresztény világ nagyszombatról, ami véget vet az előtte húzódó hosszú böjtnek. De 2018. március 31-én emlékezik meg a futballszerető világ a Manchester United Swansea elleni megmérettetéseiről is, ami véget vet az előtte húzódó hosszú válogatott meccsekkel teli böjtnek. Ez a poszt azonban nem erről fog szólni. Ennek több oka is van, mint például az, hogy miután a Sevilla elleni gyalázatot követően lemondtam a TV előfizetésemet, azóta sem láttam, és nem is fogok újabb United meccseket megnézni az idén, így egyrészt képmutatás lenne valami olyanról írnom, ami nem érdekel, a másik oka pedig az, hogy nem érdekel. Persze lehetne írni olyanokat, hogy kötelező győzelem, és egyéb közhelyek, de őszintén, nem minden győzelem kötelező egy topnak hazudott csapatnál?
A nagy pofon után remélhetőleg nem jön egy még talán a Sevilla elleni kiesésnél is kellemetlenebb esemény, ami aztán végleg csúnyán belerondít a szombat esténkbe és igazából az egész szezonunkba.
A játékvezető belefújt a sípjába. Félidő. Balázs az előbb már indulni akart a WC-be, hogy megelőzze a kocsma rezidens részegeit, de nem tudott felállni. Csak ült, és üveges szemmel bámult a tévé irányába az üres korsók felett. Ürességet és zavart érzett. Mintha meghalt volna egy pillanatra, és most kívülről látná saját magát és az egész világot. Hirtelen minden olyan idegennek és értelmetlennek tűnt. Szóval ilyen az, amikor kicsúszik az ember lába alól a talaj?
